/jh/

A gyerek felemelte a széket – acél alapzatú, iszonyú súlyú székek vannak a suliban –, és teljes erőből bevágta az osztálytársai közé. A gyerekek megdermedtek, én sokkos állapotban odarohantam. A szék kábé tíz centire landolt az egyik diáktól, ha eltalálja, szerintem ott marad. Tizenegy évesekről van szó.

Igen, a pedagógiában zöldfülű voltam, a tanári diplomám ellenére húsz év "irodista" lét után úgy gondoltam, elvállalok egy napi négy órás napközit a belváros egyik elismert általános iskolájában. Emellett lesz időm plusz munkákra, meg húsz év gürizés után az életemre. Legalábbis azt hittem. Senki sem értette a döntésemet, még az igazgató se, aki felvett. "Te teljesen meghülyültél?" – kérdezték volt és jelenlegi tanár barátaim. A tantestületben kedves, intelligens, de meglehetősen agyongyötört, a lelkes mosolyomat gyanakvóan felhúzott szemöldökkel konstatáló kollégák fogadtak.

Ötödikeseket kaptam, tíz-tizenegy éveseket, többségében elég jól szituáltakat (jó mobiltelefonok, klassz táskák, sportcipők, tehát pénz láthatóan volt), összesen húszat. A különóráik miatt általában kevesebben maradtak, 13-15 gyerek volt állandóan a kezem alatt. A "mézeshetek" után (akkor sem voltak kisangyalok, de nem viselkedtek szélsőségesen, inkább puhatolóztak, aztán elkönyveltek "kedvesnek"), gyakorlatilag néhány nap alatt mutatták ki a foguk fehérjét. Nem mind. Öten-hatan voltak a keménymag.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy amikor belépek a terembe, elszabadul (vagyis már javában tombol) a pokol. Székcsapkodás – csak úgy, neki a földnek, többször, elképesztő robajjal –, verekedés, egymás ütögetése, a táskák, tolltartók, vizeskulacsok padhoz, székhez, vagy a másikhoz vagdosása, "miafaszomozás", a folyosón randalírozás.

MINDENT megpróbáltam, ami csak az eszembe jutott, vagy amit a kollégák tanácsoltak. Szép szóval, szeretettel közeledtem feléjük, egyenként húsz perceket beszélgettem velük, hogy megértsem őket, a családi hátterüket, és kapcsolódni tudjunk egymáshoz. Gondoltam, nehéz nekik, túlterheltek, fáradtak, főleg délután, türelmesnek kell lenni velük. Segítettem nekik a leckében, vittem csokidrazsét, jutalmul, ha minden házit megcsináltak. Illatgyertyát gyújtottunk Advent előtt, filmet néztünk, cetliken megírhatták nekem a kis titkaikat, amelyeket aztán négyszemközt megbeszéltünk.

Amikor lehetett, kivittem őket a közeli játszótérre, tervezgettem, hogy elmegyünk majd karácsonyi vásárba. Mindez a normálisabb gyerekeknél működött (mert természetesen voltak, nem kevesen). A keménymagon viszont úgy futott át minden szeretet és jószándék, mint az őszi szél a tarlón. Ment tovább az üvöltözés, csapkodás, dulakodás, trágárkodás, és persze amikor felelősségre vontam őket, a felháborodott tagadás és hazudozás (akkor is közölték, hogy nincs jogom megbüntetni őket, mert semmit sem csináltak, ha a szemem előtt történt a dolog).

Akkor egy nap leültem velük, és nagyon komoly lelkifröccsöt kaptak. Elmondtam, hogy elég volt a díbolásból, a néhány főkolompos tökrevágja a többiek idegeit, nem tudnak leckét írni, sőt az osztályteremben létezni sem, nem beszélve az én idegeimről. Közöltem: vége a jó világnak, innentől nincs játszótér, tanári beírás viszont van, aki meg nagyon túllő a célon, megy az igazgatóhoz.

Másnapig tartott a lelkifröccs hatása. Akkor repült a vasszék. Az elkövető gyereket azonnal levittem az igazgatóhoz, a vezetőséggel meg közöltem, hogy mivel próbaidős vagyok, ha nem tesznek valamit, jövő héten már be se jövök. És ekkor jöttek a kollégák, akik most már ki merték nyitni a szájukat. Megtudtam (persze négyszemközti, suttyomban folytatott beszélgetésekből), hogy:

Az iskola egyik "nehéz" osztályát kaptam ki (több is van), akik miatt eddig négy tanár menekült el a suliból.

Minden szaktanárral meggyűlt a bajuk, sorra hívják be a szülőket, mert az órák állandó fegyelmezéssel telnek, gyakorlatilag képtelenség tanítani őket.

Az alsós délutános tanárukat "idegileg teljesen tönkrevágták, a tanév végén már többet sírt, mint nem" (ezt most szó szerint idéztem egy évtizedek óta a pályán lévő, egyébként a gyerekekért élő-haló tanárnőtől).

Akkor taktikát váltottam. Húzd meg-ereszd meg játékra álltam át. Aki normálisan viselkedett, annak továbbra is járt a kedvesség, a segítség. Aki viszont vadállati stílusban nyomta, annak beírtam (nem számított semmit), kiküldtem a teremből egy időre, vagy egyszerűen csak úgy leüvöltöttem a fejét, hogy egy másodpercig legalább leblokkolt. A végeredmény: állítólag még mindig a "kedves" kategóriába soroltak, de tessék-lássék szót fogadtak, a leckét (többnyire csokiért) megcsinálták, szóval végülis kihoztam a dologból, amit lehetett.

A játszótérre egy idő után nem mertem őket kivinni, mert olyan vadul dulakodtak a mászóka-várban, meg lökték egymást a hintán, hogy nem voltam biztos benne, hogy életben tudom tartani őket. És persze bárkinek baja esik, engem vesznek elő. Egyszer az egyik legagresszívabb gyerek összeverekedett egy viszonylag normálisabbal. Másnap az agresszív gyerek még agresszívabb szülei megjelentek a játszótéren, és nekiestek "annak a kis mocsoknak, aki a fiunkat a fején megütötte". Én álltam a gyerek elé, hogy az apuka ne őt üsse le, hanem ha már muszáj, akkor engem.

Volt olyan, vadidegen kisgyerekes anyuka, aki odajött hozzám a játszótéren, és azt mondta: "Először is részvétem, tanárnő. Én még életemben ennyi erőszakos, mocskos szájú gyereket nem láttam. Másodszor: árulja már el, melyik iskola ez, hogy tudjam, hova NE írassam be a gyerekemet." Aztán amikor az osztállyal közöltem, hogy ezek után felejtsék el egy darabig a játszóteret, az egyik hetykén visszaszólt: "Akkor én meg elfelejtem a napközit. Magának lesz kevesebb a fizetése."

És akkor még nem beszéltem a kedves édesanyáról, aki tajt részegen állított be a fiáért és annak alsós húgáért, és összefüggéstelenül hadovált nekem, miközben a kislánya kezét rángatta, és ordítozott vele. Az apukáról, aki fogadóórán nekiesett az egyik tanítónőnek, mert egy csomag A4-es fénymásolópapírt a másodikos kisfiával "fel mert cipeltetni" a másodikra. És az egyik diákom anyjáról, aki Messengeren nekem ugrott, hogy azért büntettem meg a fiát, mert roma (nem is tudtam, hogy az, egyébként csak félig az, világos bőrű, világosbarna hajú kisfiú).

Három hónap után azt vettem észre, hogy oktatás, nevelés helyett napi több órát üvöltéssel töltök (utálom felemelni a hangomat, egyszerűen nem természetem), mert folyamatosan próbálom túlordítani a kölköket.

Gyakorlatilag semmilyen fegyelmező eszköz nem volt a kezemben, tehetetlen voltam. A rendes gyerekeket nem tudtam megvédeni, hiszen minden erőmet a többi kötötte le, így ők szintén rosszul érezték magukat, rettegtek az agresszív társaiktól, féltek bejárni, és mesélték, hogy kérték már a szüleiket, vigyék el őket ebből az – ismétlem, jó nevű – suliból. Teljesen egyértelmű a következtetés: pont a rendeseket teszi tönkre a rendszer a nevelhetetlen, és a törvény szerint gyakorlatilag kirúghatatlan gyerekek miatt (csak akkor lehet valakit tankötelezettségi kor alatt kirúgni, ha előbb találnak neki egy másik, befogadó iskolát. El lehet képzelni, ilyen előélettel mennyire kapkodnak a sulik ezek után a gyerekek után).

Persze, voltak őszintén gyermeki, rajongó, csillogó tekintetek is. Voltak kicsik, sőt egész nagyok is, akik egymás után öleltek meg, vagy nevettek rám, ha végigmentem a folyosón, vagy délutáni ügyeletben velük maradtam az udvaron. Voltak szép pillanatok, amelyektől felderengett, mitől is (lehetett egykor) ilyen szép ez a pálya. De ez már édeskevés, és a kollégák egyöntetű véleménye szerint az arány az utóbbi 15-20 évben rohamosan romlik a szörny-kölkök javára. MINDEN iskolában, ezt több helyet is megjárt, évtizedes tapasztalattal bíró pedagógusok mondták.

És persze láttam az agyonfáradt, teljesen kiégett, és igen, megfélemlített tanárokat. "Nem merünk szólni, mert a végén úgyis mindenért mi vagyunk a hülyék" – mondták többen is.

Nem tudom, mi tartja őket a pályán. A legtöbbjét egyébként az, hogy már csak pár évük van a nyugdíjig. Fiatalok főként csak alsóban vannak, a többiek már rég elmenekültek. Akik maradtak, tucatszám csomagolták a mikulás-ajándékokat a diákjaiknak, dekorálták az iskolát, táborokat szerveztek, múzeumba, filmvetítésre vitték az osztályokat. Eszméletlen sok szabadidejüket áldozták fel, aminek sehol sincs nyoma. Csak azt tudom mondani: minden tiszteletem az övék. És sajnálom őket, mert ők is emberek. Hol vannak az ő jogaik?

Szóval három hónap után, amikor esténként már csak altatóval tudtam elaludni, egész nap hullafáradtan vonszoltam magam, kétnaponta szívritmuszavarom volt, az álmaim pedig rosszabbak voltak, mint egy durva horrorfilm – döntöttem. Kaptam egy jobb ajánlatot (nem közoktatás), és leléptem. Sok-sok tanulsággal, mérhetetlen szomorúsággal, és nem kevés rossz előérzettel a lelkemben.

SZMO

Címkép: Pixabay