INSPIRÁLÓ
A Rovatból

A skótok nemzeti étele, a haggis valójában egy vadon élő mitikus lény - állítják egyre többen

Kezdetben csak egy ártatlan vicc volt, de mostanra valóságos mozgalommá vált a haggis-állatkultusz. Még kisfilmet is készítettek róla David Attenborough hangjával. És ez még jól is jöhet a környzetevédőknek.

Megosztom
Link másolása

Ködös fennsíkok, kockás szoknya és dudaszó, a Roxfort Express nyomvonala... ezek jutnak először az ember eszébe, ha szóba kerül Skócia. De van egy különleges, kétarcú nemzeti kincse is ennek a fukarként aposztofált népnek, amiről érdemes lenne többet tudnunk.

A skótok kisgömböce

Ki ne ismerné a haggis-t?

Hát mondjuk az, aki nem igazán jártas a skót kultúra gasztonómiai vagy mitológiai berkeiben. A haggis ugyanis egyszerre jelenti a szoknyás-dudás nép egyik híres nemzeti ételét és egy komoly marketinggel igen, de bizonyított léttel nem rendelkező vadállatot.

Ismerjük meg először a ténylegesen ehető változatot!

A rántott Mars szelet mellett a legismertebb skót étel a röviden csak birka-gömböcként definiálható haggis.

Birkaszív, -tüdő és -máj marhafaggyúval, hagymával és fűszeres zabliszttel keverve kerül a birka gyomrába, melyet megfőznek, végül a hurkához hasonlóan kisütnek.

Bár sokan úgy tartják, ezt az elsőre nem túl bizalomgerjesztő ételt csak az angolok elrettentésére találták ki, olyan nagyon mégsem lehet rossz, hiszen a bizarr fogás az egyik legnagyobb skót nemzeti ünnepnek, a Burns’ Night-nak például elengedhetetlen alkotóeleme.

A skótok Petőfijeként számon tartott költő, Robert Burns emlékünnepét 1801. óta minden év január 25-én rendezik meg, az eseménynek pedig kiemelt szereplője a haggis, amihez a nevezett poéta szívhez szóló verset költött.

A megosztó ételről állítólag egy vicces kedvű amerikai újságíró (és szintén zenész, izé, költő), bizonyos James J. Montague írt először 1924-ben. Szatirikus versében vadon élő állatként írja le a haggis-t, aminek elejtése igazi embert próbáló feladat.

Magának a nem létező állatnak az eredete a skót folklór (és humor) ködébe vész, az viszont bizonyos, hogy sok ember fáradozik azon, hogy a négy lábú haggis a lehető legélőbb legenda lehessen.

A felföld sörényes bicebócái

A leírások és beszámolók alapján a vadon élő haggis külsejét tekintve leginkább egy óriás, hosszú szőrű rágcsálóra hajaz, mely egyik oldalán hosszabb lábakkal rendelkezik, lehetővé téve a védtelen kis állat számára a gyors helyváltoztatást természetes élőhelyén, a skót hegyvidéken. Ennek a fizikai adottságnak azonban vannak hátrányai is: az állat ennek köszönhetően csak egy irányba tud biztonsággal mozogni a hegyen, ezért ha valakinek sikerül szemből támadnia rá, a haggis védtelenné válik.

A népi hiedelem szerint léteznek „balos” és „jobbos” haggis-ek is (az egyik változatnak bal, a másiknak a jobb oldalán hosszabbak a lábai), akik nézeteiktől függetlenül békésen élnek egymás mellett , de biológiailag sohasem képesek keresztezni egymás útját.

Ha mégis sikerül összeszűrnie a levet egy balos és egy jobbos haggis-nek, az utódok a kevert irány-preferencia miatti instabilitás okán csak ritkán érik meg az ivarérett kort.

Vastag bundájuk (egyes leírásokban egyenesen „sörényük” ) segíti őket a túlélésben a zord körülmények között is.

Az ehető és a szőrös haggis pedig a már említett Burns’ Night napi lakoma kapcsán került összefüggésbe, amikor egyesek azt kezdték el terjeszteni, hogy a furcsa fogás igazából nem is a birka különböző részeinek összemixeléséből jön létre, hanem készen kapható a vadonban, csak el kell tudni ejteni. Ebből következően a haggis vadászidénye november 30-tól, a skótok védőszentjének tartott Szent András napjától egészen nemzeti költőjük ünnepéig, tehát január 25-ig tart- ami ezek szerint egy nemzeti haggis-tor.

Mit kíván a szoknyás nemzet? Skót-gael-pikt-kelta-népi-nemzeti haggis-heccet!

A technológia fejlődésével aztán egyre komolyabbá vált a haggis-kultusz. Az internet elterjedésével már nem csak egymás között viccelődött a skót közösség a vadon élő haggis különböző változatainak morfológiai vagy etológiai kérdéseiről, hanem részese lett ennek a belsős poénnak az egész világ. A világnak viszont sokszor még mindig nem esik le, hogy ez csak egy, helyenként talán komolyan túltolt ugratás.

A Glasgow-i Kelvingrove Art Gallery and Museum például egymás mellé helyezte egy ehető és egy vadon élő haggis preparátumát (utóbbi természetesen csak egy műalkotás), az erről készült fotók pedig közkézen forogva ejtik ámulatba az internet gyanutlan népét.

Egy másik, szarvakkal rendelkező haggis-alkotáshoz a szerzők komoly üzenetet is tűztek:

havi 2 font támogatás (vagy egy üveg Bell’s whiskey) fejében gondoskodnak a kihalás szélére sodródott fajról, például azzal, hogy az italt az állatnak adják, ha rászorulna vagy megtanítják skót dudán játszani, melyre a párzási időszakban szüksége van.

A különböző social media felületeken a wild haggis-ről írt bejegyzések (és a rájuk érkező kommentek) sokszor annyira meggyőzőek tudnak lenni, hogy az egyszeri non-skótok joggal hihetik, hogy itt egy valódi élőlényről van szó. A mesterséges intelligencia segítségével ráadásul már egészen élethű képeket tudnak készíteni a rajongók, kiváló példa erre a Haggis Wildlife Fundation. Az alapítvány több megkapó kisfilmet is készített David Attenborough, jobban mondva egy text-to-speach szoftver segítségével, mely lehetővé teszi gondolataik Attenborough hangján történő átadását. Morgan Freeman mellett talán az övé az egyik olyan orgánum, mellyel szinte bármilyen tudományos vagy természetfilmet hitelessé lehet tenni. Az AI által készített, könnyen eredetinek tűnő  századeleji fényképek és középkori kódex kivonatok ezzel a narrációval zavarba ejtően valódinak tűnnek.

De vajon mi értelme ennek az egésznek a szórakoztatáson és a viccen túl?

Kripto- és etnozoológusok a környezet védelmében

A haggis-hez hasonló rejtőzködő életmódot folytató mitikus lények kutatóit kriptozoológusoknak nevezzük. A tudománynak igazán nem nevezhető terület Bernard Heuvelmans zoológus meghatározása alapján „a rejtőzködő állatok tana” (a kripto- előtag jelentése: fedett, rejtett, titkos). Huevelmans szerint a kriptozoológiát egyfajta tudományos alapossággal párhuzamos nyitottsággal kell kezelni, kellő figyelmet fordítva a folklór által szolgáltatott információk kezelésére. Ha viszont elég körültekintően jár el az ember, mármint a kriptozoológus, akkor a fantasztikus elemeket lehámozva értékes információkra, vagy akár egy valóban létező, a zoológia számára új fajra is bukkanhat.

Azt gondolnánk, erre nincs élő példa, de jó tudni, hogy az okapi, a komodói varánusz vagy az óriás kalmár is sokáig csak kriptoid állatként volt ismert.

És hogy hogy jön ez a környezetvédelemhez?

A kriptozoológiát körbelengő izgalmas, mesebeli köd igazából minél vastagabb, annál többeket érdekel. A hírnév pedig mindennek hasznára válhat, ha jól kezelik.

Ki ne szeretné, hogy egy valóságos mesebeli lény háborítatlanul élhessen természetes közegében?

Ki ne vigyázna jobban mondjuk egy esőerdőre, ha az nem csak veszélyeztetett és fontos növényeknek és ízeltlábúaknak (melyek sohasem érhetik el egy cuki emlős által kiváltott érzelmi hatást), hanem egy emberi léptékkel is mérhető, de balladai homályba burkolózó állatnak is otthont ad?

Ezt a munkát, vagyis a természetes élőhelyek ilyetén való megőrzését a tudományos körökben elfogadottabb etnozoológusok is támogatják. A néprajztudomány és a zoológia metszetében dolgozó kutatók az állatfajtáknak az emberi kultúrában játszott szerepével, a hozzájuk fűződő képzetekkel, szokásokkal és ezek hasznosításával foglalkoznak.

A világ népeinek ősi, állatvilággal való kapcsolata ugyanis fontos és hasznos információkat őriz. Legyen az ökológiai tudás, vallási és kulturális szerep, vagy egyszerűen csak az adott állat megjelenésének és viselkedésének generációról generációra szálló megfigyelése, az etnozoológusok számos érdekes és értékes felismeréssel segítik a mai kutatókat.

Az etnozoológiai kutatások  a természeti és a társadalmi rendszerek összekapcsolását, a tájban élő ember, a tájat használó gazdák tudásának, motivációjának és döntéshozatali stratégiáinak megismerését segítik elő.

A hagyományos tájhasználat egyik előnye, hogy biológiailag diverz kultúrtájakat hoz létre.  Ennek egyik legszebb példái a hagyományos temetők (lásd korábbi cikkünk), valamint a többnyire ezek helyén működőtt egyéb, vallásilag kiemelt területek, szent ligetek. A minimális beavatkozás miatt ezek számos növény- és állatfaj menedékét jelentik az ember által gyarmatosított tájban, kis kiterjedésük ellenére meglepő hatékonysággal őrzik a biológiai sokféleséget

A védett helyek tehát megvédték a természeti értékeket. De mit lehet tenni egy fontos és védendő természeti érték, mondjuk a skót hegyvidék megőrzésének érdekében? Lehet, hogy nem rossz ötlet előtérbe helyezni egy kitalált figurát, ami elég kedves, érdekes vagy vicces ahhoz, hogy sok embert foglalkoztasson, akik az állatnak köszönhetően majd jobban oda fognak figyelni az élőhely védelmére is.

Környzetvédelmi szempontból tehát sokszor hasznosabb a mítoszteremtés, mint a mítoszirtás.

A haggis-történet végére pedig idebiggyesztünk egy igazán „attenborough”-i gondolatot, amit a Haggis Wildlife Foundation munkatársai idéznek tőle (vagy adnak a szájába) egyik akadémiai magaslatokra törő, zseniális humorral megírt tanulmányukban.

„Itt nem csupán egy faj visszatéréséről, hanem a teljes ökoszisztéma és a kultúra szétfeslett szálainak újraszövéséről van szó.”


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Révész Sándor: „Legalább ötven olyan év jutott, amikor masszívan benne voltam a dolgok sűrűjében”
A zenészlegenda, a Generál és a Piramis együttes énekese ritkán ad interjút, velünk most kivételt tett.

Megosztom
Link másolása

Egykor egy ország rajongott érte, mai dédszülők és nagyszülők tomboltak a koncertjein, majd vették tudomásul elég csalódottan, hogy egyik napról a másikra eltűnt a magyar zenei életből. Csak a bennfentesek suttogták, hogy valami hatalmas hajóra ment énekelni, és akkoriban sokan cseréltek volna a luxustengerjáró elegáns utasaival csak egy-egy estére, még akkor is, ha ott, azon a színpadon Sanyika nem Piramis és nem is Generál számokat énekelt különleges, egyéni hangján. Amikor végleg hazajött, már egy másik Révész Sándor érkezett meg. Elvonult egy tanyára, csak ritkán és keveset lehetett olvasni róla. Aztán három évvel ezelőtt egy komoly betegségen esett át. Nem zuhant a mélybe ebben az élethelyzetben sem, fegyelmezetten fogadta, ami vele megtörtént, mert, ahogy beszélgetésünk során többször is hangsúlyozta, ő a mostban él.

- Nyilván én is alternatívákban gondolkodom, érzékenyen körvonalazódik az ember életében, amikor fajsúlyosan történik vele egy s más. Vannak olyan dolgok, melyekről a sorsunk így üzen, én ezt tudomásul veszem. Volt amikor felettébb intenzív tempóban éltem,

a zenészek élete olykor nagyon aktív. Nekem ebből legalább ötven ilyen év jutott, amikor masszívan benne voltam a dolgok sűrűjében.

Az a típusú intenzitás, ami mentén éltem az életemet, biztos, hogy nem volt okvetlenül harmóniában az alapvető lelki alkatommal, mert egyébként én egy rendkívül nyugodt ember vagyok. Alapos, megfigyelő, kontemplatív, mindig teljességgel benne élek a pillanatban, úgy érzem, hogy ennek hiteles tanújelét adtam, hiszen a könyvem írásakor mindenre emlékeztem a múltamból.

- A zúzós, zenész évek megviselték lelkileg?

- Nem, egyáltalán. A magánéletemnek és a hétköznapi történéseknek is meg tudtam élni a teljességét, de ugyanakkor robbanékonyan és abszolút rendelkezésre állóan tudtam a színpadi körülményben, az adott pillanatban felvenni azt a rezgésszámot, amit a dobütések, a süvítő gitár és a lendületes éneklés megkívánt.

A Kóbor angyal, vagy a Szabadnak születtem című dalunkat nem lehetett enerváltan előadni,

félvállról venni, azok nem lírai szerzemények, hanem lendületes dalok és rezgésszámuk megkövetelte azt a színpadi attitűdöt, amit produkáltunk. Hála istennek ehhez nagyon lelkes közönségünk volt, velük együtt jó volt ez a játék.

- Hogyan lett sztár?

- 19 éves voltam, amikor 1972-ben megnyertük a Generállal a Ki mit tud?-ot. Az olyan mintha egy manapság divatos dalversenyt nyerne meg az ember, amiben pillanatok alatt lesz valakiből sztár, így

mi is egy éjszaka alatt váltunk azzá. Másnap felismertek az utcán, művész úrnak szólított a sarki közértes néni, aki gyerekkorom óta jól ismert.

A villamoson kapkodták a fejüket utánunk az emberek, ehhez hozzá kellett szokni.

Nyíregyháza, 1972, Móricz Zsigmond Színház, balra Ákos István és Révész Sándor a Generál együttesből, jobbra a Mikrolied vokál tagjai: Selényi Hédi és Herczku Annamária.

Alapos műhelymunkát végeztünk, mindenki képzett zenész volt, csak én fejlesztettem magam autodidakta módon. A társaim olykor olyan feladatokat adtak, ami nem volt könnyű, de ösztönöztek ezzel. Volt, hogy azt hittem nem fogom tudni kiénekelni amit kértek tőlem, olyan magas és sikító hang volt, de sikerült elsajátítanom a technikát, megtanultam, így volt ez a gitározással is.

- Nyugodtsága ellenére, nagyon karizmatikus, kirobbanó személyiség volt a színpadon...

- Apám, aki sebész orvos volt, mindig azt mondta, fiam a sikernél nagyobb stimulus nincs. Hálával tartozom azért, hogy ebben gazdagon megfürödhettem a zenekaraimmal. Lelkesített, hiszen

éreztük a közönség szeretetét, amikor tízezrek énekeltek velünk, akik minden dalunk szövegét betéve tudták.

A hangélmény, s ahogyan hullámzott a tömeg, abban a pillanatban elmondhatatlan erővel hatott. A Piramis és a Generál együttesre is érvényes volt ez, habár más volt a két zenekar stílusa, műfaja.

- Milyen erre most visszatekinteni?

- Nem véletlenül mondtam el többször, hogy a Piramissal megélt sikerek a zenekar mind az öt tagjának legemlékezetesebb évei voltak.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat stúdiója, 1978. A keverőpultjánál a Piramis együttes tagjai állnak, Som Lajos, Závodi János, Gallai Péter, Köves Miklós, Révész Sándor. - Fotó: Fortepan/Szalay Béla

A jelenlegi itt és most az egy másik rezgésszám, de nagyon elégedett vagyok azzal, ami megadatott nekem. Belső nyugalmammal ez tökéletesen harmonizál, ha más is, mint régen volt, de ebben az életszakaszban is elégedettség, összhang van.

- Ez összefügg a spiritualitással vagy érettséggel?

- Szerintem igen. Ma is rengeteget olvasok, megfigyelem a világot, a minden mindennel összefügg törvénye izgalmas rébusz, gondolkodást serkentő. De nyilvánvalóan a magammal hozott muníció is számít, amit a múltban kaptam. Él bennem az önművelés ösztönző fontossága is. Ez olyan, mint egy utazás. Elég sokat utaztam az elmúlt évtizedekben és a közelmúltban is. Egy, a múltban megélt élmény élő valóság ma is a szívemben, és a sikerek emléke ugyanúgy. A szellemiséget gyarapító tényezők manapság sokkal termékenyebb termőtalajra hullanak a lelkemben.

Az, hogy miket kellene még olvasnom, tanulnom, megismernem, annak most teljességgel itt van az ideje, ahhoz minden adott ebben a statikus élethelyzetben.

- Külföldön is dolgozott egy ideig, merrefelé járt?

- Dél-Amerikában egy világjáró hajóval harminchat országban jártam. A Generál és a Piramis úgynevezett pódiumzene volt. A hajón szórakoztató zenét játszottunk egy nyolctagú zenekarral, csokornyakkendőben, elegáns ruhákban léptünk fel esténként. Ez egy nagyon más karakterű feladat volt, mint a koncertek, de nagyon élveztem, mert ott mindennap bizonyítani kellett, hogy rátermettek vagyunk a feladatra.

Ebben a közegben senki nem ismert, nem kísértett a múltam, a közönség semmit nem tudott rólam, mégis sokszor vastapssal ünnepelt.

Különleges és képzett zenészekből állt a zenekar, sokszor klasszikus zenei estet is adtunk, ilyenkor én két nyelven, angolul és németül konferáltam.

Pont azokban a hónapokban, amikor a hajón dolgoztam az Álom hajó című filmsorozatot is ezen az óceánjárón, az MS Astoron forgatták. A kétszáz tagú forgatócsoport egy hónapig vett részt a hajó mindennapjaiban. Izgalmas volt látni a filmes műhelymunkát. A sorozat nagyon népszerű volt, fantasztikus siker lett, különféle tévécsatornák a mai napig vetítik.

- Mi vitte erre a munkára?

- 1981 nyarán kiváltam a Piramisból. Gyakran meglátogattam az Alföldön élő barátaimat. Egy náluk töltött pár nap után hazautaztam Budapestre, és másnap hajnalban váratlanul jött a megkeresés, amit, mivel ráértem, elvállaltam.

Világot láttam, pénzt kerestem. A nyolcvanas évek elején nem volt közömbös bejárni azt a 36 országot,

ami nekem, hál' istennek sikerült.

- Amikor tanyára költözött, a csendet kereste?

- Nem gazdálkodni költöztem le, bár ültettem fákat, és kertészkedtem is egy kicsit. A tanyasi békességben a zenei pályámmal is foglalkoztam,

akkoriban készült Presser Gáborral az első szólólemezem, és Karácsony Jamesszel is volt egy országos turnénk.

Nem mondható, hogy unatkoztam, gyakran utaztam fel Pestre, mert ott történtek a dolgok valójában. Mindezek ellenére a tanya volt az otthonom, és annak örültem a legjobban amikor hónapokig nem kellett kimozdulnom sehova. Felkínált az élet egy nyugodtabb ritmust, én ezt egy másik ütemnek mondom, ami végképp harmonizált az alkati adottságommal, nagyon nekem való volt.

Azok az évek életem legemlékezetesebb évei voltak, mert nagyon szerettem azt a békességet, csöndet, az Alföld tágasságát, a rengeteg erdőt.

Erre a fajta szabadságra vágytam és ebbe a tájba, a „kontinentális óceánba” továbbra is szerelmes vagyok.

- Mégis visszaköltözött Pestre...

- Feltöltődve újraértékeltem a dolgokat, egy másik ütembe léptem át, amit én választottam, és tizenhét varázslatos év után eladtam a tanyámat. Visszaköltöztem Pestre, ahol születtem, nem volt kérdés, meg volt itt is az otthonom, és elkezdtem még aktívabban dolgozni.

- Most ismét vidékre költözött, mi ennek a választásnak az oka?

- A Kelet-Mecsek gyönyörű vidékén élek. 1979-ben már volt ott egy házam. Sok éven át szeretettel gondoltam vissza erre a helyre, még akkoriban is, amikor a tanyámon éltem, pedig két teljesen különböző tájról beszélünk. Soha sehol nem volt gondom a beilleszkedéssel, közösségi ember vagyok, eredendően nyitott a világra, amiben a magam szuverén békességét mindenáron megteremtem, de azon túl abszolút szociális lénynek érzem magam. A vidéki ritmust nem volt nehéz felvennem, ebben a hírneves előéletem sem zavart be, nem okozott kérdőjeleket. Mindig is szerető közeg vett körül, és én ezt mindig viszonoztam.

- Ma is sok a követője, rajongója?

- A most megjelent könyvem egy bizonyos értelemben felkavarta az állóvizet körülöttem, ami öröm a szívemnek, mert

zenélést mostanában nem vállalok, az egészségem nem teszi lehetővé. A könyv kapcsán könyvbemutatókon találkozom újra a közönséggel,

ahol nettó 2-3 órás, néha iszonyatosan mély beszélgetések alakulnak ki. Kortársak, zenebarátok megtisztelő atmoszférája vesz körül, ami olykor könnyekig meghat.

- A könyvében sok mindent elmesél, régen is ennyire őszintén kitárulkozó típus volt?

- A múltban ritkán szólaltam meg, a zenekar vezetője, Som Lajos volt hivatott erre. És ha mi, a többiek szóhoz jutottunk, bár én a bulvárt mindig távol tartottam, de ha mégis megkérdeztek, akkor az életemről, gyökereimről, a gondolataimról kapható voltam arra, hogy beszéljek. Nyilvánvalóan a zene mellett ezekre nagy hangsúly nem vetült.

A könyvben őszintén mesélek a múltamról, barátságaimról, utazásaimról, s természetesen a sikeres évekről,

mindezek turbulenciája felkeltett sok egyéb érdeklődést is velem kapcsolatban. Szerintem sokan most kezdenek igazán megismerni mint embert, mert a színpadi életemet ugyan sokan látták, de az, hogy honnan is jövök, kik voltak az őseim, ezekről nem nagyon nyilatkoztam korábban.

- A közönsége mire a legkíváncsibb manapság?

- A zene hangsúlyosan ott van, a társaim és a hozzájuk fűződő viszonyom, a barátságaim, a hitem, a természet szeretete, az utazásaim nagyon érdeklik az olvasókat és a könyvbemutatók közönségét.

Különösen szépek azok a vallomások amiket ők mesélnek el nekem, határon innen és túl.

Az nagyon megható. Volt olyan, hogy belekezdtem egy 1977-es történetbe és egy zenebarát a közönség soraiból jelezte, hogy ott volt. Mondtam neki, hogy akkor te folytasd, mert te objektív vagy. Fölállt és mesélte sorba az általa felidézett szegedi koncerten elhangzott dalokat, emlékeket, amiből oda-vissza nosztalgiázó játék lett. Nem vitás, hogy sok minden leülepedett bennem, van miről mesélnem az elmúlt 72 évből.

- Hogyan éli meg ezt a mai világot?

- Nagyon nem foglalkozom vele, ugyan belenézek a hírekbe, de különösebben nem érdekel.

Szepes Mária néni, az írónő, nagyon jó barátom volt, aki azt tanította nekem, hogy ami mulandó, az nem igaz. Márpedig mulandó világban élünk.

Én nagyon igyekszem befelé és fölfelé élni, ezt gyakran elmondom, ezt is tőle kaptam, mint útravaló jótanácsot. Számomra a rengeteg felesleges hír nem kívánatos, nem foglalkozom vele.

- Nehéz volt megírni a könyvet?

- Nem, hiszen a kezdetektől fogva Derksen Gyöngyi jegyezte le magánéleti vonatkozású elbeszéléseimet, és dr. Bálint Csaba barátomnak - aki a Rockmúzeum elnöke és hazai zenészszakmánk mindentudója -, szakmai életem meghatározó állomásait idéztem fel. Összejöttünk és én meséltem, mondtam-mondtam, ami nagyon ösztönző volt, mert lehet, hogy egyedül nem lett volna türelmem megírni, de így jó volt, hogy ők szeretetteljesen, érdeklődő szempárként voltak ebben jelen és kérdeztek.

Ezen az asztalon, aminél most ülünk, olykor több száz fotó volt, abból válogattuk

ki Gyöngyivel azt a 240 darabot, ami megjelent a könyvben.

- A kislányával milyen a kapcsolata?

- A lányom most 15 éves, nem élünk együtt, de mindennap bensőséges hangütésű leveleket váltunk és rendszeresen találkozunk.

- A mai modern kütyükhöz milyen a viszonya?

- Beláttam, hogy a modern kommunikációs eszközök nélkül ma már nem megy, kell ez a fajta kapcsolódás a világgal.

Meghatott amikor a velem történt egészségügyi megrázkódtatás idején, több mint egymillió ember jókívánságát olvastam,

ami sok erőt akkumulált bennem. Voltak, akik gyógyulási praktikákat javaslatokat, mások segédeszközöket kínáltak, kedves volt, ahogy szeretethálót szőttek körém. Önzetlenségüket megköszönendő, kinek-kinek hosszabb-rövidebb választ írtam. A Révész Sándor Hivatalos facebook oldalamat adminként Gyöngyi kezeli, de a válaszokat, ajánlókat sajátkezűleg csak én írom. Az igényesség vezérel, mindig úgy írok, hogy nekem is örömöt okozzon, amikor visszaolvasom. Ez is Szepes Mária néni hagyatéka aki azt mondta magáról, hogy szóötvös. Szerény igyekezettel nyomdokában járok.

- Ez valamiféle spirituális barátság volt kettejük között?

- Nagyon mély barátságunk volt. 70 éves volt amikor először kezet nyújtottunk egymásnak, én 26 éves voltam. Egy barátságos mosolyú, szép tartású, csinos, üde, idős hölgy állt előttem,

én pedig talpig bőrben, sálakkal, gyűrűkkel és mindennel felszerelkezve, ahogy akkoriban a Piramis aktív éveiben jártam.

Éreztem, hogy ő abban a pillanatban amikor elkezdtünk elmélyülten beszélgetni, lehántotta a sallangot rólam és kibogozta belőlem a lényeget.

Édesanyám 1976-ban öngyilkos lett, ezt feldolgozni 23 éves koromban nem tudtam, ebben is Mária néni segített.

Az ő léleksebészeti beavatkozása, a lélek- és karakterismerete bámulatba ejtő volt. Diagnózisom tudatában mindent a helyére tett bennem.

- Lehet ha nem találkozik vele minden másképp lenne az életében?

- Nem hiszek a véletlenekben, szerintem nem történhetett volna semmi másként. Mária néni csodálatos barát volt, sok mindenre megtanított. Már akkoriban megismerhettem veretes életművét, amiből akkor még semmi nem jelent meg nyomtatásban. Gépelt formában kaptam meg tőle, hogy elolvashassam. Ez óriási bizalom volt a részéről, titokként őriztem.

Amikor a lakásába beléptem, mintha egy másik erőtérbe toppantam volna, amiről ő szellemesen egyszer azt mondta, hogy itt szellemmel vannak megkenve a falak.

Ő mindig csak adott, nem kért, ez volt az ő fő jósága.

- Mivel tartja magát fitten?

- A természet közelében élek több mint negyven éve, az időm javát manapság is ott töltöm, hála istennek nekem ez megadatott.

Az elmúlt évtizedekben szerény számításaim szerint több tízezer kilométert barangoltam.

Emellett megtapasztaltam, hogy a szellemi törekvés végtelen dimenzió, abban búvárkodni, kutakodni frissítő elixír, szerintem ez is fitten tart. Ez sugárzik talán belőlem, a tanulás nemes dolog.

- A természetjárás a túrázásban merült ki?

- Voltak kedves útvonalaim, karakterösvények, amiket akár ötvenszer is megjártam, végigbogarásztam, de szerettem újakat is felfedezni. Ugye ismerős az a gyakorlat, amikor az ember az új lakókörnyezetében egyre tágítja a rádiuszt, és egyre otthonosabb benne? Többnyire egyedül mentem, soha nem vittem magammal semmit az útra, rövidnadrágban, trikóban és egy kényelmes cipőben vágtam neki mindig.

Bekalkuláltam a forrásokat, hogy hol lehet majd inni, mert víz sem volt nálam, szabadon jártam mint a madár.

Szerettem a saját tempómban menni, ami azért nem nevezhető andalgásnak, de megtehettem közben, hogy az időmmel gazdálkodjak, nem kellett sietnem, megállhattam bámészkodni és gyönyörködni a tájban.

- Nem volt magányos ez?

- Szeretem Hamvas Béla írásait, nála olvastam: magam és köztem állok én, tehát a magány dialógikus atmoszféra, ez nagyon lényeges. Ennek tudatában felemelő volt szótlanul megélni az ámuló, gyönyörködő perceket, múlatni az időt a természet fenséges békességében. Lélekben és gondolatban ma is könnyedén visszaröppenek ezekbe a pillanatokba.

Az egészségi státuszom nem teszi lehetővé a klasszikus túrázást, de szépen, könnyedén, rövidebb távokat megteszek.

A fegyelem szükséges erény egy ilyen egészségügyi fordulatnál, mindenre oda kell figyelni, például nyugodtan, békésen végiggondolom, ha oda lépnék mi lenne.

- Mik a könyv után a tervek?

- Van máris egy újabb felkérésem a Helikon kiadótól, akik figyelmes partnerek voltak, mert semmi olyat nem kértek tőlem a promóció során, ami megterhelő lett volna számomra. Minden körém volt rendezve, számításba vették, hogy mit bírok, tapintatosak voltak, nagyon megtiszteltek ezzel.

A könyv kapcsán szerveződő közönségtalálkozókon jóleső érzés személyesen találkozni zeneszerető olvasókkal, ennek öröme él a lelkemben. A könyvbemutatókon semmilyen élethelyzetemről sem tudok felületesen beszélni, minden pillanatot mélységesen megélek.

- Mikor fog újra zenélni?

- Két hihetetlenül tehetséges zenésztársammal van egy háromtagú zenekarunk, a Közlegények, ha valamikor, akkor velük dolgoznék szívesen.

Az éneklés intenzív formáját, ahogy az a múltban ment, azt még revitalizálni kell, ahhoz komoly tüdőkapacitás szükséges.

Világ életemben mindent eredeti hangon, tisztességesen csináltam, nem akarok sem másnak, sem magamnak csalódást okozni.

Egyenlőre elfoglalnak a közönségtalálkozók, rengeteg meghívásom van, de miután be kell osztanom az erőmet, saját ütemezés szerint vállalok felkéréseket, nem ömlesztve egymás után.

Emberi léptékű az az atmoszféra, ahogy mindenkivel össze lehet nézni, jó, hogy ilyen körülmények között vallhatok önmagamról,

nekem különösen, aki a személyes varázs híve vagyok. Ünnepélyes jelen lenni sokakkal az itt és mostban, és hálás vagyok érte, hogy mindenütt szeretet vesz körül akár merre megyek.


Megosztom
Link másolása

INSPIRÁLÓ
A Rovatból
Schwarzenegger fia kövér volt, majd ezt az egy ételt kiiktatva titántestű lett
Nézd meg az előtte-utána képeket, a változás lenyűgöző! Christopher Schwarzenegger 27 éves, és 5 éve dolgozik azon, hogy egészségesebb legyen.

Megosztom
Link másolása

Christopher Schwarzenegger bámulatos fogyásáról osztott meg információkat a People magazinnal.

Arnold Schwarzenegger fia a Los Angelesben megrendezett első Beacher Vitality Happy & Healthy Summit rendezvényen beszélt a formába lendüléséről.

Elmondta, hogy a folyamat nála több mint öt évig tartott.

A srác Shriverrel, Kelly Osbourne-nal és az esemény házigazdájával, Jeff Beacherrel beszélgetett.

"2019-ben kezdtem, amikor Ausztráliában éltem. Egy nagy úton voltam. Sok kalandba akartam belevágni, a tervezgetés közben láttam, mennyire akadályoz a súlyom a mindennapi tevékenységek elvégzésében" - kezdte a sztorit drámai hangvételben.

Például ejtőernyőzni is akart, de a súlya miatt ez elképzelhetetlen volt.

Christopher szerint a súlyával kapcsolatos bizonytalansága még a középiskolás éveiig nyúlik vissza, amikor személyre szabott ebédeket vitt az iskolába, hogy egészségesebben étkezzen. De igazából az sem volt megoldás a túlsúlyára.

"Nem egyik napról a másikra sikerült, de sok próbálkozást és hibát igényelt a folyamat" – tette hozzá a Michigani Egyetem végzőse.

"És még a mai napig is... amikor azt mondod, hogy előtte-utána fotók... még nem érzem úgy, hogy utána lennék. Nem érzem úgy, hogy a lényegnél tartanék."

Sok rajongó először akkor figyelt fel Christopher fogyására, amikor a múlt hónapban megjelent a kaliforniai West Hollywoodban, és lefényképezték, amint vacsorázni mentek egy szűk szabású sötétkék ingben és khaki egyenruhában a testvérével, Patrick Schwarzeneggerrel.

A szombati panelbeszélgetés során Christopher megosztotta, hogy

egyetlen étel elhagyása (egy vallási alkalom során) segített neki 15 kilót fogyni kevesebb mint két hónap alatt.

Na, vajon melyik étel lehetett az?

Igen, a kenyeret hagyta el nagyböjtkor.

"Azt gondoltam, hogy ha már lemondok a kenyérről, akkor legalább megragadom a lehetőséget, és mivel jó katolikus fiú vagyok, nem fogom megszegni a nagyböjtöt. És ez volt az egyetlen szabályom. Így hát 15 kilót fogytam csak ez által" - osztotta meg a tuti tippet az ifjú Schwarzenegger.

Bár Christopher a múltban nem mesélt fitneszútjáról,

a 31 éves Patrick 2021-ben egy azóta törölt Instagram-bejegyzésben dicsérte testvére edzés iránti lelkesedését.

A testes Christopherről és az új külsejéről készült összehasonlító fotókat ide kattintva tekintheted meg.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
A Minecraft film tiszteleg a 23 évesen rákban elhunyt híres youtuber, Technoblade előtt is
Egyértelmű és megható utalást tesznek rá a Minecraft filmben.

Megosztom
Link másolása

Annak idején, 2022 nyarán mi is beszámoltunk róla, feladta a rákkal vívott harcot egy ismert youtuber szervezete.

A 23 évesen elhunyt Technoblade, akit több millióan követtek youtube-on, Minecfraft játékosként vált híressé. számos Minecraft-versenyen aratott győzelmet. Halála után az édesapja szereplésével tettek közzé egy videót, amelyben Technoblade, vagyis Alex örökre elbúcsúzott a rajongóitól.

A hírek szerint a Minecraft-film meghatóan tiszteleg a gamer emléke előtt.

A film egyik jelenetében egy koronát és köpenyt viselő animált malac tűnik fel – ez egyértelmű utalás Technoblade ikonikus játékbeli avatárjára. A jelenet során Henry, akit Sebastian Eugene Hansen alakít, megkérdezi: "Ez egy király?" Steve (Jack Black) azt feleli: "Nem, ő egy legenda."

Állítólag a jelenet Hansen ötlete volt, ő javasolta Jared Hess rendezőnek, hogy emlékezzenek meg Technoblade-ről a filmben. Hess lelkesen támogatta az ötletet, és a tervezőcsapattal közösen valósították meg ezt az érzelmes jelenetet.

Korábban a Minecraft fejlesztői is tisztelegtek előtte, például a Minecraft: Java Edition indítójában egy koronát viselő malac képével.


Megosztom
Link másolása


INSPIRÁLÓ
A Rovatból
„Három évig éltem egy óceánjárón teljes luxusban - ez volt az oka, hogy végül eljöttem”
Három évig lakott a világ legnagyobb lakóhajóján egy volt New York-i jogász, aki azt hitte, hogy a Föld körbehajózása lesz élete nagy kalandja.

Megosztom
Link másolása

Lynn Krominga 2011-ben úgy döntött, hogy végre bepótolja mindazt, amit az évtizedeken át tartó rohanásban elszalasztott. Korábban a Revlon jogi főtanácsosaként New Yorkban élte a nemzetközi üzletemberek szokásos életét: állandóan utazott, de sosem volt ideje igazán felfedezni a világot.

Aztán egy nap olvasott egy hajóról, amely folyamatosan körbejárta a Földet, és amelyen luxuslakásokat lehetett vásárolni. A The World nevű, folyamatosan cirkáló óceánjáró nemcsak a világ nehezen megközelíthető részeibe ígért bejutást, hanem expedíciókat, a National Geographic tudósainak előadásait, és privát túrákat világhírű múzeumokban.

Krominga beszállt egy próbahét erejéig, és azonnal eldöntötte: eladja a New York-i lakását, és átnyergel erre a teljesen új életformára.

A választása egy 180 négyzetméteres, két hálószobás „kabinra” esett. Három éven át lakott a tengeren – most pedig elmesélte, miért hagyta végül ott mindezt.

Luxusélet a hullámokon

A hajón mindenki gazdag volt, de sokan, mint ő maga, saját erejükből érték el a vagyonukat. Nem a pénzről beszélgettek, hanem az utazás iránti közös szenvedélyről.

A hajón lévő luxuskabin nappalija

A The World egyik legnagyobb vonzereje az volt, hogy rendkívül exkluzív helyekre juthattak be. Volt, hogy egy szomszédja a Földközi-tengeren saját jachtján rendezett partit, ami napokig a hajó mellett futott.

Mindennapok a hajón

A hétköznapok szerinte leginkább egy elegáns otthon mindennapjaihoz hasonlítottak. Étkezés a lakásban szobaszervizzel, privát vacsorapartik a fedélzet séfjeivel, illetve különböző éttermek – például egy Michelin-csillagra is érdemes hely a hajón.

Esténként helyi zenészek léptek fel a hajó bárjaiban, vagy privát partik zajlottak az apartmanokban. Volt karaoke bár is – nem is akármilyen népszerűséggel –, illetve a fedélzet végében három kültéri pihenő, ahol csillagok alatt lehetett éjszakázni komornyikszolgálattal.

A személyzetet úgy jellemezte, hogy minden lakót név szerint ismertek, és pontosan tudták, ki kér kenyeret az asztalra és ki nem, ki milyen italt fogyaszt rendszeresen,

vagy hogy ki kér kevesebb sót az ételébe.

Ha valaki beteg lett, az sem volt gond: a hajón egy, a Cleveland Clinic-hez kapcsolt egészségügyi központ működött, egészen a sürgős esetek ellátására is felkészülve.

Új partok felfedezése

Krominga szerint a legjobb az volt, amikor reggelente új kikötőben ébredtek. A lakók közösen döntöttek, hány napot töltenek a szárazföldön, majd este visszatértek a hajóra, hogy másnap új helyen keljenek fel.

A lakosztály étkezője

A kikötőkben a hajó concierge-csapata különböző programokat szervezett: például expedíciókat Grönlandon, Madagaszkáron vagy az Antarktiszon, nem ritkán National Geographic szakértők vezetésével. A hagyományos hajós klausztrofóbiáról szó sem volt – tette hozzá –, mert egy-egy helyen akár hetekig is elidőzhettek.

Ha valaki elfáradt, maradhatott a hajón: volt teljes méretű teniszpálya, golf-szimulátor, szépségszalon, edzőterem személyi edzőkkel, könyvtár és különböző klubok is.

Történelem testközelből

Az élményei közül a legkülönlegesebbnek azt tartotta, amikor Szentpéterváron egy helyi lakó szervezésében privát látogatást tehettek a Hermitage Múzeumban. Órákig bolyonghattak szabadon a termek között, más látogatók nélkül.

Japán körutazásuk során találkozhattak egy nagaszaki atomtámadás túlélőjével is, aki személyes részletekkel mesélte el a bombázás napját, és azt, hogyan váltak kirekesztetté a sugárzás túlélői. Amerikaiként ez elég szokatlan élmény lehetett.

Észak-Vietnamban meglepve tapasztalták, milyen barátságosan fogadták őket - ez szintén meglepte őt az amerikai történelmet ismerve.

A hanoi börtönmúzeumban a helyi idegenvezető felajánlotta, hogy átugorják a hivatalos narratívát, de végül mindenki meghallgatta, összevetve a korábbi amerikai történetekkel.

Kambodzsában Krominga meglátogatta a hírhedt „killing fields” helyszínét, ami annyira megrázó volt számára, hogy másnap már nem volt ereje Angkor Wat meglátogatásához. Ehelyett egy hosszú dzsungeltúrán vett részt, ahol egy kis iskolában angolt tanuló gyerekekre bukkant. Véletlen lehetett?

Kalózok és rakéták között

A hajóút kevésbé romantikus részei között említette, hogy a Vörös-tengeren, a Bab el-Mandeb szorosban haladva egyszer segítséget kellett hívniuk, mert a jemeni partokról rakétát lőttek ki az előttük haladó hajóra. A lakókat ilyenkor órákra a hajó belső részébe irányították biztonsági okokból.

A lakosztály hálószobája

Máskor a szomáliai partok mentén felfegyverzett kommandósok kísérték őket, a hajó fedélzetén pedig fémkatonákat állítottak fel elrettentésként.

Az Antarktisz felfedezése

Az Antarktisz körüli öthetes expedíciót emelte ki élete egyik csúcspontjaként:

amerikai kutatóállomások látogatása, pingvinek között sétálás, és gleccsertúrák színesítették a programot. Karácsonyt és szilvesztert is a jégmezőkön ünnepelték.

Dél-Georgia szigetén, Ernest Shackleton híres sírjánál járt, amikor egy hatalmas fóka rátámadt, és két férfi mentette meg.

A varázs szertefoszlása

Ahogy teltek az évek, Krominga észrevette, hogy megváltozott a fedélzeti élet: már nem a világpolitika és a történelem témái domináltak a beszélgetésekben, hanem az, hogy ki milyen aerobik órára jár, milyen esküvőt rendez a hajón.

A korábbi tudományos előadásokat felváltották a divatbemutatók és gardróbrendezési tanácsok. „Nem akartam, hogy a The World Álomhajóvá váljon”

– mondta, hozzátéve, hogy ennél többet erről nem is szeretne elárulni.

Végül eladta a luxuslakását, és visszaköltözött New Yorkba. Mint mondta: bár a varázs elmúlt, az emlékek örökre megmaradtak – még ha nem is mindegyiket meséli el szívesen. Mert van, ami jobb, ha a The World fedélzetén marad.

Via People


Megosztom
Link másolása