Az Egyenlítő Alapítvány Törjük át az üvegplafont! címmel rendezett nemrég konferenciát. Mi elsősorban a női közösségek összetartó erejének paneljára és az általános női jogi-társadalmi vonatkozásokra koncentráltunk. A nők hangja kampány záróbeszélgetése volt az egyik legizgalmasabb, ezen Munk Veronika (Telex.hu), Heal Edina (az Egyenlítő Alapítvány vezetője), Gryllus Dorka színésznő, Bombera Krisztina (CauseArt Platform) vett részt Mészáros Antónia (Unicef Magyarország) moderálásával.

A résztvevők egyből belecsaptak a lecsóba, arra a kérdésre, hogy van-e egyáltalán különbség férfi és női hang között, Bombera Krisztina azt válaszolta, szerinte létezik női hang, bár nem hisz a külön női princípiumokban, de abban viszont igen, amit a genderelmélet is tanít: hogy mi, nők és férfiak különbözőképpen szocializálódtunk, és ezért értelemszerűen különböző dolgokat veszünk észre.

Gryllus Dorka a film világából közelítette a problémát: „Jelenleg még az egész filmvilág egy férfiak által uralt világ.” Ez a színház felől nézve is látványos: hiszen jó ideig nem is voltak színésznők, mint tudjuk, a színpadi női szerepeket is férfiak játszották. „Most ez egy fontos téma világszerte, hogy miként lehetne a női perspekítvát jobban belevinni a film világába.”

A színésznő kutatásokra hivatkozva magyarázta el, hogy a filmekben látott nők még mindig a férfiak által látott és láttatni akart nőtípusokat jelenítik meg, és kevésbé dominál az, hogy a nők miként látják magukat. „Sokan próbálják megérteni és analizálni ezt a folyamatot most. Érdekes például, hogy egy adott jelenetben beszélnek-e egymással nők, ha egyáltalán szerepel nő a jelenetben – és ha ők egymással beszélgetnek, miről: van-e olyan jelenet, amikor NEM a férfiakról beszélgetnek...”

„Nem látunk egy gondolkodó, izgalmas nőt, aki nem nagymama, nem feleség, nem haldokló nagynéni, hanem egy olyan nő, akinek gyermekei vannak, jól van, jóban van a férjével, aki vele azonos korú (!), tehát a férfinak nem 20 évvel fiatalabb felesége van - és mondjuk ők egy jól működő család, akik akarnak együtt valamit. És mondjuk a nőnek van egy izgalmas terve... Érdekes téma, de mindez nem jelenik meg a tévé is a film világában.”

Munk Veronika az ELTE-n tanít újságírást. Elmondta, hogy a hírújságírás, ahonnan ő érkezik, talán az összes médiaterület közül a legférfiasabb.

„Én azt gondolom, hogy ahol az olvasók információt gyűjtenek vagy szórakozni akarnak, annak nincs jelentősége, hogy nők vagy férfiak. Nem gondolom, hogy egy hírújságnál el kellene különíteni női hangokat szép rózsaszín háttérrel és megvilágítva, így: 'figyeljetek, csajok, ez az, ami nektek való!', mert mindannyiunk életére hatással lévő dolgokat olvashatunk egy hírportálon. Viszont szervezeti szinten fontos, hogy pláne egy ilyen sztereotipikusan férfias szakmában, mint az enyém, legyenek látható csajok, legyenek olyan szereplők, akik miatt azt gondolják a tanítványaim, hogy érdemes-e belevágni.”

Heal Edina, a konferenciát szervező Alapítvány vezetője korábban többnyire magas vezetői pozíciókban ült multinacionális cégeknél, és bevallása szerint nem is gondolkodott el akkor még azon, hogy a nő vagy férfi hang milyen arányban van jelen, illetve van-e distinkció.

„Most már rengeteg adatot látok és figyelek ebben az egyenlőségi témában. Nem biztos, hogy ki tudnátok találni, hogy a szakmai beszélgetéseken ugyanolyan titulussal ülő felek, akár professzorok közül milyen arányban jut szóhoz egy nő a férfiakhoz képest.

Miután ilyen beszélgetéseket megfigyeltek a kutatók és rögzítették őket, még tovább vitték a kísérletet, és visszajeleztek a nőknek: "Van egy kis gond. Keveset beszéltél. Egyenrangú felek vagytok. Próbáljuk meg, hogy a legközelebbi beszélgetésen megpróbálod a felét kivenni az adott időnek."

Ekkor az történt, hogy a férfiak negatívan reagáltak arra, hogy ez a nő miért akar annyit beszélni, és a nő is azt érezte: ez így nincs a helyén.

„Vagyis olyan mélyen vagyunk kondicionálva arra, hogy a szakmai területen, ahol az eszünkért vagy a tudásunkért vagyunk ott, csendben vagyunk, mert csendben illik lennünk. Ezt sokszor tapasztaltam a munkám során is, amikor általában sok férfival dolgoztam együtt, azaz én voltam a kisebbség. Tapasztalat, hogy ha magához is veszi az ember a szót, ami amúgy is nehéz, mert kisebbség vagy, máshogy érzed magad, vagy ha ebbe nem is gondolsz bele, és amikor aztán végre magadhoz veszed a szót, akkor furcsa dolog történik. Munkahelyi környezetben átlagosan négyszer annyiszor szakítanak félbe egy nőt, mint egy férfit. Nem véletlenül hallgatunk annyit.”