Az utóbbi években elöntötte a magazinokat és pszichológiai oldalakat a téma, nincs olyan ember, aki ne találkozott volna már a nárcizmus fogalmával.

Olyan lett a nárcizmus az elmúlt években, mint egy vírus, amely megállíthatatlanul terjed.

És ahogyan egy betegség esetében is általában az a legjobb, ha felkészülünk és igyekszünk megelőzni, a nárcizmus kapcsán is kívülről fújja a legtöbb ember a már-már unásig ismert jellemzőket, hogy minél hamarabb kiszűrhesse az életéből ezeket a személyeket. Arrogáns önteltség és önimádat, felsőbbrendűségi érzés, alacsony empátia és brilliáns manipuláció az elsőre lehengerlő személyiségüknek köszönhetően. Ez csak néhány azok közül a jellemzők közül, amelyekre általában egy nárcisztikus személy kapcsán a legtöbben gondolunk. Ugyanakkor létezik a nárcizmusnak a köztudatban egy kevésbé ismert formája is: a rejtett nárcizmus.

Mi is pontosan a nárcizmus és miért alakul ki?

Ki számít egyáltalán nárcisztikusnak? A kifejezést a pszichológia egyik legnagyobb alakja, Sigmund Freud alkotta meg a hiú és önmagába menthetetlenül szerelmes görög mitológiai alakból, Narkisszosz nevéből eredeztetve. A nárcisztikusok önmagukat mindenkinél jobbnak, szebbnek, kiválóbbnak és különlegesebbnek tartják. Felmerülhet a kérdés, hogy mi állhat annak hátterében, hogy valaki a saját értékét mindenki más fölé helyezi, vagyis mi vezet a túlzott mértékű nárcizmushoz?

Sok más lelki problémához hasonlóan, a nárcizmus gyökerei is gyermekkori hiányokban és sérülésekben keresendők. A nárcisztikus felnőttben egy sérült és bizonytalan kisgyerek lakozik, akinek sorozatosan mellőznie kellett a megfelelő szülői gondoskodást. Többségük magányos és elhanyagolt gyerekként nőtt fel, nem kaptak elég szeretetet, szüleik képtelenek voltak érzelmi biztonságot nyújtani nekik. Hiányzott az őszinte szeretet és az érzelmi kötődés, amelyek az egészséges önértékelés, énkép és a többi emberrel való kapcsolódás fontos pilléreit jelenthették volna.

Gyakran tapasztalhatták azt is, a szüleik csak és kizárólag akkor fogadják el és szeretik őket, ha meg tudnak felelni a velük szemben támasztott elvárásoknak. Ha ez sikerült, végre különlegesnek érezhették magukat, ha viszont nem, gyakran szembesülhettek erős kritikával, szeretetmegvonással, az értéktelenségük hangsúlyozásával, sőt akár bántalmazással is. A folytonos leértékelésből és kritikából fakadó elviselhetetlen szégyen ellen védekezésképp a gyerekben kialakult egy, az átlagnál kiválóbb és nagyszerűbb énkép, amely a későbbiekben a nárcisztikus felnőtt egyik legfőbb jellemzője lesz.

Amikor az önimádat már kóros mértéket ölt

A korábban bemutatott koragyerekkori sérülések tehát túlzott mértékű nárcizmushoz vezethetnek. Ugyanakkor súlyosabb esetben kóros állapothoz, a nárcisztikus személyiségzavar kialakulásához is hozzájárulnak.

A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő jellemzően:

- saját fontosságával kapcsolatban nagyzoló elképzelésekkel rendelkezik,

- gyakran fantáziál határtalan sikerről, hatalomról, szépségről,

- különlegesnek és egyedinek tartja magát, akit csak a hozzá hasonló emberek érthetnek meg,

túlzott csodálatot vár el,

- feljogosultság és feljogosítottság érzése jellemzi, tehát neki mindent lehet és mindent szabad,

- elvárja, hogy különlegesen bánjanak vele,

- kapcsolataiban másokat kihasznál,

- hiányzik belőle az empátia képessége: nem ismeri el és nem is képes megérteni mások érzéseit és szükségleteit,

- gyakran érez irigységet másokkal szemben,

- arrogáns és gőgös magatartás jellemzi.

A nárcizmus kevésbé felismerhető formája

A nyíltan öntelt és arrogáns nárcisztikus mellett azonban létezik ennek a működésnek egy nehezebben azonosítható formája is, amelynek a felismerésébe néha még a szakemberek bicskája is beletörhet. Ez pedig a rejtett (vagy más szóval sérülékeny) nárcizmus.

Miközben a grandiózus nárcisztikus feljogosítva érzi magát, arrogáns, kizsákmányoló és irigy, addig

Fontosságának és különlegességének megélése ugyanolyan jelentőséggel bír számára, mint a nyíltan önimádó nárcisztikus számára. Azonban, ha ez nem teljesül, extrém mértékben jelentkezhet nála az alkalmatlanság érzése és a harag önmaga felé.

A rejtett nárcisztikusban első pillantásra tehát a sokak által jól ismert nárcisztikus személyiség tökéletes ellentétét fedezhetjük fel.

Éppen ezért viszonylag sokáig tudnak e mögé az „álca” mögé bújni anélkül, hogy a külvilág észrevenné rajtuk a nárcisztikus működést.

Azáltal, hogy önmagukról kifejezetten negatívan és kritikusan nyilatkoznak, elérik, hogy a környezetük pozitív megerősítésekben részesítse őket. Hiszen, ha valaki azt mondja nekünk, hogy „mennyire hülye vagyok”, gyakran reagálunk arra úgy, hogy „dehogyis!” Ily módon sokszor tudattalanul is szerezhetnek maguknak elismerést és pozitív megerősítést. A rejtett nárcizmus legfőbb veszélye tehát az, hogy egy szerény, esendő és sérülékeny ember álruhájába bújva, az együttérzésünkre játszva rejtőzhetnek hosszú időn át.

Létezik-e olyan, hogy egészséges nárcizmus?

A nárcizmus többdimenziós jelenség és többféle viselkedésben is megnyilvánulhat. Vajon létezik-e olyan együttállás, amikor a nárcizmus egészséges működést takar?

A nárcizmus jelentheti azt is, hogy tisztában vagyunk a saját értékeinkkel, képesek vagyunk szeretetteljesen és harmonikusan viszonyulni önmagunkhoz. Rendelkezünk önbizalommal, amely a valós tulajdonságainkon alapul. Ily módon a nárcizmus a pozitív énképünk és az egészséges önértékelésünk egyik záloga.

Az, hogy tisztában vagyunk az értékeinkkel, képesek vagyunk önmagunkról pozitív hangnemben beszélni és kiemelni azokat a tulajdonságainkat, amelyeket értékesnek és szerethetőnek tartunk, egyáltalán nem önzés vagy beképzeltség. Egészséges mértékű nárcizmus mindenkiben kell, hogy legyen! Túlzott vagy rejtett formája viszont komoly szenvedést okoz mind az érintetteknek, mind a környezetüknek.