Tizenhárom évig volt az apám. És én tizenhárom éven át éreztettem vele, hogy nem kell ő ide, nem akartam sem őt, sem a kanapéját, soha nem érhet az imádott ÉDES-apám (ezt mindig kihangsúlyoztam) lába nyomába se, hogy ő csak egy pótlék, egy befurakodó, és egyébként is hagyjon békén.

Hogy mit érzett, nem tudom. Borzasztó, de még csak nem is emlékszem a sebekre, amiket karcoltam a lelkén. De az megmaradt, hogy milyen kedéllyel, megértéssel, és azzal a csak rá jellemző, mély, döcögős nevetéssel szelídítgetett éveken át, és vette ki szép sorjában a kezemből a képzeletbeli nuncsakukat, amelyekkel bármikor készen álltam megütni őt.

Lassan nyugodtam bele, hogy ő van. Valahogy összekalapáltak minket az évek. Eleinte csak az éjjeli málnaszörpömet fogadtam el tőle (kicsiként minden éjjel megittam egy hatalmas pohár málnaszörpöt, ha nem kaptam meg, reggelig nem aludtam vissza). Aztán beletörődve baktattam mellette hazafelé az óvodából, meg később az iskolából, mert mindig ő jött el értem. A házunk közelében volt egy termelői piac, gyönyörű primőr gyümölcsöket árultak a szomszéd falvakból érkező nagyszoknyás asszonyok. Én mindig a legkülönlegesebbet választottam ki, és vágyakozva rámutattam.

Azt vártam, hogy nem veszi meg nekem, és megint haragudhatok rá, és meg is esett néha, hogy felsóhajtott: “Ez méregdrága, angyalom, szó se lehet róla.” Aztán várt egy picit, és azon a mély hangján dünnyögött egyet: “Hmmmm....” És már kotorta is elő a pénztárcáját. Semmit nem tagadott meg tőlem.

Néha elveszítette a türelmét. “Az apád, mindig csak az apád!” - kiabálta csalódottan és reményvesztetten, én meg dühösen és jó feltűnően megigazítottam a csuklómon az édesapámtól kapott türkizkék dizájn-karórát, ami valóban különleges volt. Benne volt ebben a mozdulatban minden, “a te csak az örökös második lehetsz” kegyetlen üzenete, mégsem bírtam megállni. Valahol, mélyen, a lelkem immunrendszere tiltakozott ez ellen az ember ellen.

Az ember ellen, aki szorosan az ölébe fogott és átkarolt, amikor a gyerekorvosnál szurit kaptam, és üvöltöttem meg rúgkapáltam, aztán amikor könnyes, vádló szemekkel felnéztem rá, láttam, hogy ő is majdnem sír. Az ember ellen, aki ragaszkodott hozzá, hogy zongorázni tanuljak (ő maga klarinétművész volt), aki délutánokon át tanította nekem a fúvósok meg az énekesek híres hasi légzését, egy kissámlira ültetve, kétrét hajolva magyarázta a tényleg nagyon egészséges és gazdaságos légzéstechnikát, én meg fújtattam és röhögtem.

Az ember ellen, aki az első kis tacskóm halála után - elütötte egy autó - titokban kislisszant velem a vadaskerti kutyavásárra, és anyám minden tiltakozása ellenére vett nekem egy hosszú, hullámos szőrű csodatacsit, a valaha élt legszebb kutyát. Aztán tűrte, hogy anyám jól leszidja őt, de az én arcom ragyogott, ő meg cinkosan visszaragyogott rám és az ölemben gubbasztó kiskutyára. Azt hiszem, életemben először akkor szólítottam őt “apunak” úgy, hogy abban semmi cinikus, fogcsikorgató él nem volt. Az valóban a szívemből jött.

Az érettségim évében aztán ő is elment. Elváltak. Újra nősült, lett két fia, én egyetemre kerültem Pestre, elsodródtunk. Néha még meglátogattam az új családjánál, de csak feszengtünk mindketten. Aztán végleg eltűnt az életemből. Egyszer, már huszonéves koromban talán még felhívott egy születésnapomon, mondtam neki, hogy épp férjhez készülök, örült. Nemrég pedig bejelölt a Facebookon, és üzent, hogy minden írásomat elolvassa. Talán ezt is. Nem lehet ilyenkor már mit mondani. Huszonöt év telt el. Gyerek voltam, tudom, sértett, sérült, morcos és engesztelhetetlen gyerek. Nem tudtam felfogni az érzelmi biztonság és a szeretet értékét.

Nem akartam, hogy ő meggyógyítsa a sebeimet, mert attól féltem, hogy akkor kigyógyít az édesapámból is.

De annyit azért talán elmondanék neki, hogy tinikoromban, amikor hetente kétszer vidékre is járt egy zeneiskolába tanítani, és én minden este a buszmegálló felé sétáltam a kutyával, épp akkor, amikor megérkezett, az nem volt véletlen. Én őt vártam. Emlékszem egy estére, amikor hatalmas hó volt, én meg már fél órája dideregve topogtam a fagyos járdán, a méteres hótorlaszok között. Leszállt a kivilágított, zsúfolt buszról, rám mosolygott, és a mély, döcögős hangján csak annyit mondott: “Hát te itt vagy? Na, hoztam neked a buszból egy jó kis büdös meleget.”

Nevettünk. Nem az volt az egyetlen este, amikor én melegséget kaptam tőled. Tizenhárom év alatt sok-sok apai melegséget hoztál te az életembe. Csak én nem tudtam, hogyan legyek érte hálás. Most meg már késő. Apu.

SZMO /Címkép: Pexels/