„Ha egyszer nem veszem fel a kaputelefont, tudni fogják, hogy kampó" – Öregek, akikre nincs ideje a családjuknak
A házamban sok öreg él. A szomszédom például egy 87 éves, tűzrőlpattant öregasszony, hetente legalább egyszer hoz nekem reggel friss pogácsát a Lidl-ből, pedig soha nem kértem. Imádom érte. Időnként átcsönget, hogy állítsam be a digitális ébresztőóráját, mert véletlenül kihúzta a dugóját, és lenullázódott, ő meg nem tudja, hogy kell. Aztán ha már ott vagyok, kitöltöm az ELMÜ-s kérdőívét, hogy kapjon fizetési kedvezményt, és lefordítom, hogy mi van ráírva a csilivili nyugati tusfürdőre, amit karácsonyra kapott, de „fogalma sincs, hova kell kenni.”
A nagyszüleim falujában szintén rengeteg az idős ember. Volt egy házaspár, akiket imádtam. A néni mindig rakott kelkáposztát főzött a kedvemért, mert egyszer azt mondtam, olyan jót még soha nem ettem. És a legszebb kávéskészletükből szervírozta a tejeskávét. Iszonyatos tragédiával kellett együtt élniük, a fiukat meg a lányukat is eltemették, mindketten 44 évesen haltak meg, négy év különbséggel. Az asszony szó szerint belerokkant, legalább tíz féle betegsége volt, aztán három éve feladta a szervezete. A férje 75 évesen egyedül maradt a házban. A városi unokáik, akiknek minden spórolt pénzüket odaadták, feléjük se néztek. Amikor utoljára láttam a bácsit, és kérdeztem, hogy van, így válaszolt: "Kicsim, a gyerekeink halottak, az unokáimnak nem számítok, ha nem tejelek. Nekem csak egy célom volt az életben. Hogy a feleségemre vigyázzak, amíg él. Ezt a feladatot elvégeztem. Nincs több dolgom."
Ne értsetek félre. Én nem vagyok Teréz anya, és nem is ítélkezem. Biztos vagyok benne, hogy szép számmal vannak öreg emberek, akiket szeret és becsül a családjuk. A szomszéd házban is ismerek egy beteg, idős asszonyt, akinek a 25 éves fia minden reggel főtt ételt hoz munkába menet, és a karjában viszi le a kocsihoz, ha kontrollra megy a kórházba. De többségében sajnos nem ezt látom.
Egy járókeretes néni például minden reggel addig ácsorog a házunk előtt, amíg valaki meg nem szánja, és le nem segíti őt a bejárat előtti pár lépcsőn. Néha én. A nevét se tudom. Hol vannak a rokonok, hol van a szociális ellátó hálózat (ez költői kérdés volt), hol van ez a családcentrikusnak kikiáltott ország? Ezek az emberek nem „nyuggerek”, ahogy mostanában szokás őket legyintve aposztrofálni, hanem emberi életek. Amelyeket többnyire értünk éltek le.
Igen, egy öregember néha idegesítő. Agresszív a buszon (egyébként számtalan öregkori agyi betegség tünete az agresszió, tehát ez sem mindig úgy van, ahogy hisszük), lassú, bogaras, útban van. De ne ezt nézzük, az istenért! Néha álljunk velük szóba, és hihetetlen, hogy kivirulnak, és milyen bölcsességeket hallunk tőlük.
Nekem ez jut eszembe az öregekről. És nem az, hogy nekem ki fogja a gondomat viselni, ha már csúnya leszek, vén, beteg és neadjsiten le se sz*rnak. Egyelőre még ott tartok, hogy én ne sz*rjam le azokat, akik szeretetet és figyelmet érdemelnek tőlem. És mindannyiunktól.
Címkép: Pexels
