Hova menjen ez a gyerek?

Emlékszem, egyszer, szerelmünk hajnalán komolyan összevitatkoztunk a férjemmel azon, milyen iskolába járjanak majd a gyerekeink. Én ragaszkodtam a legegyszerűbb, mai kifejezéssel élve "mindenmentes" iskolához, ő az egyházi mellett kardoskodott.

Az elveink egyébként teljesen egyeztek, vallási tekintetben sem volt különbség köztünk, mégsem tudtunk megegyezni az intézmény típusán. Végül elnapoltuk a kérdést, hiszen akkoriban még csak jártunk, egyáltalán nem volt életszerű ilyesmin vitatkozni.

Évekkel később, már a második gyerekünket várva, kiköltöztünk a fővárosból egy budai agglomerációban lévő kisebb településre, és mire az iskolaválasztós kérdés aktuális lett, már nem is volt kérdés: a mi gyerekeink is oda fognak járni, ahova öt és fél évig én is én jártam még a kilencvenes évek második felében.

Egy félév tanulópénz

Annak idején a családom pont akkor költözött ide a szomszéd településre, amikor én elsős lettem, de mivel apukám úgyis minden nap bejárt a fővárosba dolgozni, engem a szüleim régi iskolájába, méghozzá egy Waldorfba irattak be: azt ismerték, azt szerették, az esett útba.

Akkoriban még nagyon ritka dolognak számított az államitól eltérő üzemeltetésű általános iskola, a Waldorf még különlegesnek számított.

Mivel senkit sem ismertem, igyekeztem mindenkivel jóban lenni. Lettek is barátaim, de az ismert okok miatt sosem tudtunk iskolán kívül időt tölteni egymással, így pedig elég nehéz tartós kapcsolatokat kialakítani, főleg 6-7 éves korban.

A másik probléma a közlekedés volt: nem tudtam volna egyedül suliba menni még nagyon sokáig. Vajon mikor engedtek volna el egyedül a szüleim távolsági busszal? Harmadiktól, negyediktől? És nekem vajon mikor lett volna hozzá kellő bátorságom?

Így aztán hiába volt remek a tanító néni, kedves az osztály, jól felszerelt az épület, fél év után úgy döntöttünk, megpróbáljuk a szomszéd falu iskoláját.

Egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell

Itt konkrétan egyedüli outsider-ként kerültem a nagyon összeszokott társaságba (direkt nem írok osztályt, mert gyakorlatilag az egész iskola ismerte egymást, a tanárokat, a szülőket, a nagynéniket - mert mindenki a faluban lakott) mégis hamar befogadtak, és onnantól kezdve része lettem egy új családnak.

Nekem is ismerős lett a negyedikes Zsoltika helyi autószerelő műhelyet vezető apukája, a felsős földrajz-testnevelés szakos tanár ovis gyerekei, vagy a konyhás néni testvére. Reggelente együtt sétáltam át az 1 km-re lévő suliba legalább 4-5 másik gyerekkel, később az iskolás korúvá érett kisebb testvérekkel, akik az utcánkban laktak.

Később ezért is volt lehetőség a bandázásra, a hazafelé vezető utak váltogatására, ismerősök (vagy ismeretlenek) cseresznyefájáról való csemegézésre: mert volt hozzá egy jó értelembe vett Nagy Testvér. Bárkihez be tudtunk kopogni egy pohár vízért, mindenki tudta a másik vezetékes számát (egy kétjegyű körzetszám, három szám a falu hívója, három a konkrét házé, így ha már tudtad, ki melyik faluban lakik a kettő közül, már csak a maradék három számot kellett megjegyezned), de azzal is számolnunk kellett, hogy ha valami rosszat csinálunk vagy tiszteletlenek vagyunk, annak a híre hamarabb ér haza, mint mi magunk.

A szünetekben is mindig volt kihez átmenni, könnyű volt a szülőknek segítséget találni, ha hirtelen kellett valamit intézni vagy csak egyszerűen elfogytak a kivehető szabadnapok, de nem tudták hova rakni a gyereket.

Nagyon sokat adott ez akkor nekem. Ez a biztonság, kiszámíthatóság.

Vissza a jövőbe

Nagyrészt ezért is költöztem az iskolám falujába: hogy ezt a háttérország-érzést megadhassam a gyerekeimnek, és nem utolsó sorban megadhassam magamnak is, immár szülőként.

A régi iskolatársak is sorra költöznek vissza ugyanezen okokból - sokan a fővárosban vagy külföldön töltött hosszú évek után. És ugyan változott a község, változott az iskola is, a hely szelleme - ha nem túl szentimentális így fogalmazni - köszöni szépen, jól van.

Sőt, valószínűleg többek között ezek a visszaköltözők is az okai annak, hogy a régi értékeket megtartva egyre több színvonalas program van iskolán belül és kívül is, hogy folyamatos és közvetlen a párbeszéd az iskola és a családok között, hogy a gyerekkori iskolám egészen vaskalaposnak és poroszosnak tűnik a gyerekem iskoláját látva, pedig ugyanarról az intézményről beszélünk.

Közjószágok köznevelése

Akármilyen iskolát is választunk, akármilyen tanítási módszert is alkalmaznak az épületen belül, a gyerek nevelésének oroszlánrésze még mindig a mi feladatunk. Hiszen hiába kap mondjuk az iskolában környezettudatos szemléletet, ha mi otthon a szemetet egyetlen kukába gyűjtük. Ezért aztán praktikus, ha az otthoni elvekhez hasonlót tapasztal az iskolában is.

Ez pedig nem csak nekünk megnyugtató, neki is sokkal könnyebb nyolcéves fejjel megérteni a világot úgy, hogy megközelítőleg egyféleképp gondolkodnak körülötte az emberek. Hogy a kétszer kettő az mindenkinél négy. Hogy a "hajó"- t pontos j-vel írjuk. Hogy nem szabad bántani se embert, se állatot, se növényt. Hogy a közös nevezőt kell keresni. Hogy szabad hibázni, de kötelező belőle tanulni.

Arra biztatunk mindenkit, hogy ha nincs különösebb oka arra, hogy távolabbi intézményt válasszon, iskolaválasztás előtt nézzen körül a legközelebbi sima mezei suliban is. Lehet, hogy azon kívül, hogy nem kell majd messzire vinni a gyereket, más pozitív hozadéka is lesz a döntésnek.