A kutyám bogaras lett. Na nem szó szerint (erről a kisebb vagyonért beszerzett, csilivili, nyakörvre akasztható bolha-, kullancs-, meg minden-taszító, elektromos kütyü gondoskodik), hanem amúgy. Tudjátok, mint az öregemberek, akik már belerögződtek a kis életükbe, szokásaikba, és nem engednek egy tapodtat sem, vagy zsörtölődés van. Igaz, a tacsim minden számítás alapján öregasszonynak számít. Tizenhárom éve szedtem fel papáék falujának főutcáján, ahol hetek óta kóborolt, és az állatorvos szerint már bőven felnőtt kutya volt, egy-két éves, akár több. Tehát most 14-15 lehet, vagy fölötte, ami a görbe lábú, utcai vegyes tacskó keveréknél még éveket is jelenthet (szerintem messze a leghosszabb életű típus), de lássuk be, ez már az alkonyat.

Ettől függetlenül jól van, sőt, remekül. De határozottan kezd bogaras, hisztis, követelőző, sőt – mondjuk ki őszintén, hiszen akit szeretünk, arról ne hazudjuk – seggfej lenni.

Meggyőződésem, hogy a falkavezér szerepére tör, én pedig egyre gyengülő ellenállást mutatok, mert imádom, meg sajnálom, hogy öregszik, és ő ezt mocskosul kihasználja. Amíg a nagyobbik kutyánk, Jamie élt, ő ezt viszonylag könnyen megoldotta. Érthető, hiszen egy ötven kilós szetterkeverékről beszélünk, akit nagyobb távolságról, ellenfényben könnyű volt összetéveszteni egy lóval, és bár a legjobb szívű kutya volt, akit életemben ismertem, igen erős...hmmm...érdekérvényesítő képességgel rendelkezett. Több lecserélt alsógatya is tanúsíthatja ezt, amelyet azon szegény rokonok-ismerősök viseltek, akik a nagyszüleimnél töltött vakációk idején felelőtlenül benyitottak a kertkapun. Jamie ott strázsált, majd egy határozott mozdulattal felágaskodott, és őrülten ugatva egyszerűen fellökte őket. Mást nem csinált, de tény, hogy az ott tartózkodásunk idejére jelentősen lecsökkent a látogatóink száma.

Jamie tudott bánni Luluval. Egyetlen figyelmeztető morgás, és a furmányos tacsi odébb kushadt az ebédlőasztalról lepattant oldalas-csontoktól. Jamie persze hagyott neki is, de csak módjával.

Ha Lulut elvittem (ugye nem együtt laktak, Lulu nálam, Jamie anyunál), és egy idő múlva újra átmentünk, Jamie az előszobában várt, és gondosan körbeszagolgatta, ellenőrizte, jól van-e, nem bántottam-e, nem csesztem-e el valamit. Igazi falkavezér volt, még én is haptákba álltam neki.

Jamie viszont sajnos már nincs. Lulu pedig úgy döntött, ideje átvenni az uralmat. Reggel azzal kezdi, hogy legkésőbb fél hétkor kiugat az ágyból. Nem, nem azért, mert sétálnia kell, ugyanis félálomban, 5-6 körül leviszem. Kizárólag azért, hogy ÉN NE ALUDJAK TOVÁBB. Mert ő ébren van. Semmi sem segít. Ha csitítgatom, ha lecseszem, ha kicsukom a hálóból, akkor is ugat. Ha betömöm a száját jutifalattal, tíz másodpercig csönd van, aztán megint ugat. Végül kómásan, félrecsúszott pizsamában, fél papucsban kitántorgok, sértődötten csinálok egy kávét, a szófára kucorodom, és a nyomomban hűségesen kopogó körmöcskék tulajdonosának szegezem a kérdést: "Na, boldog vagy?" És most jön a poén: nem reagál semmit, elégedetten nyugtázza a győzelmét, és VISSZAALSZIK! Van úgy, hogy még horkol is a szőnyegen elnyúlva. Ilyenkor kedvem lenne a fejére önteni a tejeskávét.

Ugyanígy zsarnokoskodja végig az összes étkezést, és a sétái előtti fél órákat. Belemászik a fenekembe, nem tágít mellőlem, öt másodpercenként figyelmeztetően vakkant, jelezve, hogy ő is itt van, jár neki az utolsó falat a májkrémes kenyérből meg a fasírtból, és persze a sétája is jár neki, egy perccel sem korábban vagy később, mint megszokta.

Ja, és állandóan porszívózik. Mindig szerette a hasát, de most olyan lett, mint a Terminátor: a célpont az összes ehető cucc, a konyhapadlón veszteglő kenyérmorzsákon át a park bokrai mögött lapuló kakikupacokig.

A múltkor arra léptem be a nappaliba, hogy a kutyából csak a feneke meg a farka látszott, a teljes többi része eltűnt a sarokgarnitúra és a fal között. Azt hittem, megfullad, de nem, észvesztően kapart, fejjel lefelé. Mivel nem akartam, hogy cafatokra tépje a bútorkárpitot, szét kellett tolnom az ülőgarnitúra összes darabját, csak azért, hogy végül tényleg megtaláljunk valami lepattant porcogót egy ki tudja, mikori sült csirkecomb végéről. Nem tágított a kis rafkós, akár estig bent dekkolt volna a sarokgarnitúrában, mert a szimata azt súgta neki. Az meg tény, hogy soha nem téved.

Szóval zsarnok lett. Egy minihitler. Tacskó-tálib. Bonsai-duce. Párszor megpróbáltam bevetni az ismert falkavezér pózokat (fölé magasodás, tekintélyt parancsoló hanghordozás, ujjrázás, toppantás, taps), de az van, hogy magasról tesz rám. Közönyösen néz, ahogy mórikálom magam, mint egy cirkuszi bohóc, aztán azt csinál, amit akar. Sétánál is arra megy, amerre akar. Ha nagyon erőlködöm, tesz a kedvemért egy kanyart, az irányomba, majd megint elhúz a legközelebbi bokorba, kakit enni. Én meg otthon szagolhatom a szétáramló leheletét. Ha tévét nézek, mindig úgy ül le a szőnyegre, hogy útban legyen a távirányítónak, és ne tudjak átkapcsolni sehonnan, sehová. Ha arrébb tuszkolom, a szoba sötétjébe burkolózva visszahernyózik.

Hát így élek most. Már nem fogom megnevelni. Vannak kutyakiképző barátaim, konzultáltam velük, azt mondták, ha tizenhárom évig nem raktam helyre a kutyámat, most már viseljem a következményeket. És röhögtek.

Szerintem Lulu is röhög. Néha olyan szemtelenül néz, hogy legszívesebben felbillenteném, de annak sincs sok értelme, mert olyan alacsony, hogy max. 15 centit esne. Meg nincs is szívem, még játékosan se megrendszabályozni.

Tizenhárom éve jóban-rosszban mellettem van. Ismerem minden körbe karmocskáját, a hátsó, bicegő lábát, az aszimmetrikus fülét, a fehér foltot a mellkasán, tudom, mikor fél, mikor szomorú, mikor elégedett. Egyetlen vakkantásából értek. Ő az én kutyám. Öreg, hisztis, zsarnok, nem enged aludni, de az én kutyám. Tizenhárom éve megfogadtam, hogy jó életet adok neki, amennyire tőlem telik. És állom a szavam. Ha az orrom alá pukkant – mint például most –, akkor is.