Előre szólok: ezek az én érveim. Az én életem, az én vágyaim, az én döntéseim. Bárkinek lehet más a véleménye. De kérlek, a kőkészletet most tegyétek félre, és ne dobáljatok, még ha fura is lesz néha, amit olvastok.

1.

A címben azt írtam, nem akarok anya lenni. De azt nem, hogy soha nem is akartam. Egy ilyen döntés általában nem úgy születik meg, hogy egy nő húszévesen felveszi a legjobb ruciját, odaáll a tükör elé és azt mondja: ejj, de jó csaj vagyok, elég ez így, kell a fenének egy gyerek! Akartam. Igen, karriert is, férjet is, két gyerkőcöt is, kertes házat is, meg egy golden retrievert is. Aztán beütött az élet. A férj három év után lelépett. „Bohém fiú”, legyintettek az ismerősök, én meg úgy éreztem: jó, köszi, de ez a bohémság nekem az életem volt/lett volna. Meg egy gyereké is, ha összejön. Összetört a szívem, de a válás után azért keresgéltem, becsülettel. De nem találtam.

Volt, aki egyenesen azt mondta: „Te, én még a vécére is kotonban járok, csak nehogy…” Szép kilátások egy – amúgy is bizalmatlan – anya-jelöltnek.

2.

Aztán valahol 35 körül feladtam. Nem tudnám rajtakapni a pillanatot, hogy mikor. Egyszerűen kikopott belőlem a vágy. Azt hiszem, túl sokat láttam. A környezetemben három házasság működik (az én meglátásom szerint, lehet, hogy több, lehet, hogy valójában az a három sem), egy mélyen vallásos-sokgyerekes, egy egyetemen köttetett kétgyerekes, meg egy gyermektelen. A többi….ijesztő káosz. Elhidegült, elvált és fél-elvált párok tömkelege, szeretők, hazudozások, gyűlölködő válások, lavírozó nevelőanyák- és apák, és mindezek közepén rémült, zavarodott, pszichológushoz hurcolt, és családminta nélküli gyerekek.

Ilyet is rengeteget látok, van, aki pazarul csinálja, de van, aki nyugtatókon él. Akarom én ezt?

3.

Nem tetszik a világ, amibe „beleszülném” azt a kisembert. Őszintén, ti tudjátok, mi lesz itt harminc év múlva? Vagy akár harminc nap múlva? Forrong minden, háborúk, gazdsági válság, vergődő oktatás, szétzüllesztett, nyomorgó földrészek, és egyre növekvő feszültség. Egész jó állásom van, de én magam is megéltem azt, hogy egyik napról a másikra kihúzták alólam a céget, és ott álltam munka, pénz nélkül.

És, nem mellesleg, tegnaptól hivatalosan is 8 milliárdan lettünk a Földön, tovább szülni, tovább népesíteni egyáltalán nem kell.

4.

Túl sok korombeli emberrel beszélgettem el, akik csak nekem merték bevallani – talán, mert nem vagyok anya – hogy bizony megbánták a gyerekvállalást. Nem a gyereket, dehogy, őt imádják, jó, hogy van, persze. De ami vele együtt jár: a folytonos aggódást (és a mai világban már jó sok ok van aggódni), a nulla szabadidőt, az állandó rohanást és hullafáradtságot, a különórákat, ami muszáj, mert megszólják, az Imax-et meg az Air Jordan cipőt meg az iPhone-t, mert az is kell, különben kicsúfolják a gyereket az iskolában. És a mondat, ami mindegyikük szájából elhangzott:

Nos….én szeretnék élni és létezni. Fontos emberi érték számomra a szabadság. Még akkor is, ha ezért TÉNYLEG megköveznek.

5.

Én nemcsak „élni” szeretnék, hanem írni is. Régi, örök vágyam ez, a munkámmal is együtt jár, lám, itt is utolért, titokban egy regényen is dolgozom. Nem tudom, mi lesz belőle, talán semmi, de tény, hogy ez az ösztön bennem mindig tetten érhetőbb volt, mint az anyai. Az anyaság – misztérium. De az alkotás is. Olyan szabadságot, olyan döbbenetes „világmindenség-élményt”, olyan örömet ad, amit csak az ért meg, aki csinálja. Ahogy az anyaságot is az érti meg, aki „csinálja”. És a tévhitekkel ellentétben: aki komolyan veszi az írást (vagy bárki más, bármilyen sokat követelő hivatást), annak éppúgy meg kell fizetnie az árát. Mindent bele kell adni, teljes embert kíván. Én az írást választottam.

6.

Végül pedig egy lábjegyzet: ne higgyétek, hogy nem sajdul meg néha a szívem, ha látok egy édes gyereket az anyjával. Bennem is él az anyai ösztön, mélyen tisztelem a klassz anyákat és apákat, és tudom, hogy a világ egyik legnagyobb csodájából maradok ki. De nem hiszek ennek a csodának a kizárólagosságában. Az élet nem minden csodát ad meg, hanem szelektál. Kinek ez, kinek az. Örülni kell annak, ami van. Van egy 17 évvel fiatalabb fél-öcsém, akit még jócskán pelenkáztam, cumiztattam, meg ringattam éjszakánként, és boldogságomban sírógörcsöt kaptam, amikor megkapta élete álom-állását, férfifodrászként.

Címkép: Pixabay