Most már tudom: ez egy igazi se veled-se nélküled kapcsolat. Amire talán rámegy az egész életem.

Huszonkét éves voltam, amikor először hittem azt, hogy rajtad kívül mással is boldog lehetek. Egy márciusi délutánon Washington utcáin kóboroltam. Fújt a szél, a Capitolium krétafehér oszlopait ezerszám táncolták körbe a rózsaszín virágszirmok (az amerikai főváros tele van cseresznyefával, a japánoktól kapták a 2. világháború utáni békekötés jelképeként). A szám tele volt a hajammal, beleragadt az eperillatú amerikai szájfénybe, én nevettem, és köpködtem, az ujjaimmal markoltam a szelet és a táncoló szirmokat. Boldog voltam, szabad, egyetemista és ösztöndíjas (azt hiszem, mostanában nem illik leírni, milyen ösztöndíj is volt…).

Igen, ott és akkor megfordult a fejemben, hogy végleg elhagylak.

De aztán Ferihegyen leszállt velem a repülő, és a kolesz felé vezető, kátyús, rozzant, lakótelepi úton a taxiból megláttam egy vasúti kerítést (talán Kőbánya alsó lehetett). Azt a tipikus, minden magyar vasútállomást szegélyező, kopott-fehér kőkerítést, amiben nincsen semmi különös, ha csak nem az, hogy a világon sehol másutt nem látni ilyet. És akkor újra azt éreztem, hogy én nem tudok nélküled élni.

Azóta húsz év telt el. És olyan lettél számomra, mint egy rossz szerető, aki hol hideget fúj rám, hol meleget. Hol elszívja az életerőmet, hol felpezsdít és megbizserget, hol taszít, hol visszahívogat, miközben közönyösen és mégis szánakozón nézi reménytelen és gyönyörű vergődésemet.

Soha nem voltam olyan boldog, mint azon a cseresznyeillatú, washingtoni délutánon, de mégis olyasmiket kaptam tőled, amit senki mástól nem kaphattam meg.

A kalocsai Duna-part halászlével kevert vízillatát (áll ott egy halászcsárda), fülledt nyáresti, szomszédolós koccintásokat a pesti bérház körfolyosóján, ahol az első lakásom volt, anyám körözöttjét, amiben több a kockára vágott lilahagyma, mint a túró, a nagy vasárnapi, rokoni halászlézéseket, ahol hétszentség, hogy legalább két becsiccsentett nagybácsi egymásnak esett (a politikán, mi máson?). Férjet (aki azóta rég lelépett, de addig cuki volt), káprázatos színházi estéket, kollegiális „üljünk-be-valahova” röhögéseket, fiatalságot, munkahelyeket, örömmel végigtúlórázott estéket, világmegváltó gondolatokat, reményeket.

És közben rengeteget el is vettél tőlem. Tulajdonképpen ugyanazokat. Fiatalságot, világmegváltást, reményeket.

Igen, munkahelyet is. Nem szépen, nem elegánsan, nem úriember módjára. Amilyen fantasztikus tudtál lenni, olyan kegyetlen, stílustalan és megalázó is. És kiszámíthatatlan. Pár évente fordultál egy akkorát, hogy azt sem tudtam, ki vagy igazából. Néztem a barátaimat, akik örök haragot hirdettek egymás ellen, olyan okokból, ami még egy kétperces összezördülést sem ért meg. Egykori sülve-főve kollégákat, akik úgy vagdosták egymás hátába a nagykéseket, mint egy Shakespeare-drámában.

via GIPHY

Láttam elszabadult tankot Pest utcáin - igen, tudom, az „hecc” volt, valaki elkötötte, de az épp látogatóban lévő angol jóbarátomnak kissé akadozó nyelvvel tudtam csak elmagyarázni, hogy „ez csak egy tüntetés, nem kell félni, nem fognak lőni, valószínűleg…”. Láttam kommandósokat, hatalomtól eltorzult nagy- és közepes embereket, láttam sunyítást, pitiánerséget, íróasztalba-kapaszkodást, álmosolyt és valódi szemétkedést. Láttam örömmámort, aztán lelohadást, állva tapsolást, zászlólengetést, valódi reményeket és bódult utcai ünneplést. Aztán láttam apátiát, kígyózó sorokat az ételosztó sátrak előtt, aluljáró-nyomort, nyugatra menekülő fiatalságot, „skype-nagyikat” (a nyugatra menekülő fiatalság itt maradt édesanyáit, akik az unokáik fürdetését már csak a neten nézhetik), és reménytelenséget.

Harminc éve ezt mind láttam. Harminc éve csinálod ezt velem. Hitet adsz nekem, aztán elveszed. Elöntesz szeretettel, aztán csömörrel.

Sokszor, sokan kérdezték már tőlem: miért ragaszkodom még hozzád. A barátaim fele már rég elhagyott téged. Időnként én is repülőre ülök, csak hogy pár napra, hétre szabadabban lélegezhessek. Mert nélküled – bevallom - az könnyebben megy. Igen, beszélek angolul, még mindig könnyen tanulok, nem büdös a munka, boldogulnék. Boldog tudnék lenni nélküled. Mégis maradok. Egyelőre. Állítólag egy japán szokás szerint, ha egy férfi találkozik a feleségével, és nem az utcán vagy nagyon nyilvános helyen vannak, leveszi a cipőjét. Ezzel jelzi, hogy hazaérkezett. Ott van otthon, ahol az asszonya. Talán ez a magyarázat. Hogy minden zűröd, hibád, ügyed-bajod ellenére én még mindig nálad veszem le a legszívesebben a cipőmet. Csak remélni tudom, hogy nem hozol olyan helyzetbe, amikor már tényleg nem lesz más választásom, mint útilaput kötni a meztelen talpamra.

SZMO