a világ tele van sármos kalandorokkal, egy átlagos külsejű fiú is lehet a világ legklasszabb pasija.

Akkor már kicsit megriadtam, amikor kinyomtatva, és szövegkiemelővel ízekre szedve elém rakta két cikkemet, hogy “ő készült”, és szeretné, ha tudnám, miről fogunk beszélni. Halkan megjegyeztem, hogy kábé tudom, mert a cikkeket én írtam. Gondoltam, nehéz lehet ez neki, lazítani akartam, kértem, meséljen önmagáról.

Megtudtam, hogy 37 éves, vegyész-közgazdász. Jó állása van, szép kis lakása, pedagógus szülők, két idősebb testvér, mind nagycsaládosok, kiegyensúlyozott(nak tűnő) érzelmi-anyagi háttér. Az egyetemen volt egy barátnője három évig, de a lány külföldre ment ösztöndíjjal, és ott be is pasizott, nem jött többé vissza.

De ez már 12 éve volt, azóta nincs senkije, pedig keres. Itt tettem fel a kérdést: “Szerinted miért?” Halálra rémült. Hogy ő erre most bármit mond, én biztos félre fogom érteni. Mondom: “Miért értenélek? Azért hívtál ide, hogy meghallgassalak, nem? Hát most meghallgatlak.”

Mérhetetlen kínban volt szegény. Mintha arra számított volna, hogy tollba mond nekem egy cikket, és azzal le is lesz tudva az egész. Hogy kérdezni fogok, arra nem készült fel.

Ekkor mással próbálkoztam. “Mégis, mit keresel egy lányban?”

Ekkor váratlanul megnyílt. Nem mondom, hogy ömlött belőle a szó, de azért listázta rendesen. Mármint az elvárásait. Nem akarom bő lére ereszteni, ezért most én is csak listázom. Szóval. A nő, akit keres:

– Minimum 26 és maximum 34 éves. Egy nappal se több, már a 34 is “kompromisszum.”

– Egyetemi diplomája van, de legalább főiskolai - bár már az is kompromisszum.

– Meg van keresztelve. Legalább. Ő ugyan nem bigott hívő, de “van egy értékrendje”, és a baráti körében azt látja, hogy a vallásos-ateista párkapcsolatok nem működnek. A felvetésemre, hogy egy lány nem igazán tehet arról, hogy babakorában megkeresztelték-e, ez önmagában nem jelent semmit, azt mondta: “Akkor is rizikós.”

– A lány legyen vonzó. Persze nem kell tökéletesnek lennie, de... és itt egy hosszú okfejtés következett a szépség filozófiai és egyéb természettudományos ismérveiről, úgy mint az arc aránya, a “vonzalom-pontok” stb., tehát ahogy kivettem, igenis egy kifejezetten szép lányt keres.

"Csak az a baj - tette hozzá - hogy az online társkeresőkön a csinos lányokat elkapkodják, a táncházakban és egyéb rendezvényeken, ahová járok, meg már csak a maradék van.”

– A lány anyagi háttere legyen szilárd. Ő is megteremtette magának, ami kell, és az egyetemre se “bulizgatni járt”, hanem a jövőjét építeni, ezt a párjától is elvárja.

– A lány ne vágyjon külföldre. Aki ugyanis kimegy, az MIND boldogtalan. Mondom: én ismerek azért ellenpéldákat. Mire ő: “Hát jó, van néhány ilyen...kalandvágyó típusú ember, de ez akkor is rizikós.”

A “rizikós”, a “veszélyes”, és a “kompromisszum” szavakat egyébként egy óra alatt kb. harmincszor ejtette ki a száján. Ja, és az is elvárás, hogy a lány értelmes, mélyen gondolkodó ember legyen, ami persze fiatal korban ritka, “az ilyen öreg korosztályban, mint te, talán már gyakoribb” - biccentett felém.

A “nab...meg” flash azt hiszem, ekkor ütött be nálam. Általában nincs bajom a korommal, de ha egy nálam mindössze nyolc évvel fiatalabb férfi leöregez - a beszélgetés alatt amúgy többször is - az már kiveri a biztosítékot. Talán ekkor már én is dafkéból kérdeztem vissza:

“Na és ha találsz egy lányt, aki minden fenti kritériumnak megfelel, de mondjuk 37 éves, tehát egyidős veled?” Megrázta a fejét. “Az ki van zárva. Én gyereket akarok, egy 37 éves nő már ne szüljön.”

Nagy levegőt vettem, megkavargattam a jeget az üres limonádés pohárban. “És mit vársz tőlem?”

Csodálkozva rám nézett: “Hát azt, hogy ezt írd meg. Hogy azért vannak ám még ilyen férfiak, mint én. És ha ezt olvassák a rendes lányok, talán megkeresnek.”

Minden erőmet összeszedtem, hogy ne mondjam ki az első gondolatot, ami az eszembe jutott. Aztán csak halkan annyit mondtam: “Ne haragudj, de én ebben nem tudok neked segíteni. Az a lány, akit te keresel, szerintem nem létezik. És egy életet nem lehet kockákban leélni. Ha minden rizikós, meg veszélyes, akkor tényleg soha nem találsz senkit.”

Dühös lett. “Miért, te is arról írsz a cikkeidben, hogy mennyi a félresiklott párkapcsolat!”

“Igen. De ahhoz, hogy megtudd, milyen, előbb akkor is bele kell menni” - zártam le a gondolatmenetet, és egyúttal az egész beszélgetést is. Felálltam, hogy dolgom van, ekkor jutott eszembe a limonádé: “Ja, erre meghívtál?” - mutattam a pohárra. Hátradőlt, és kimérten odavetette: “Nem.”

Elnevettem magam. Kivettem egy ezrest a pénztárcámból, letettem az asztalra. “Ebből kijön” - és már ott se voltam.

Az utcán azon gondolkoztam, hogy vajon van-e ennek az egésznek tanulsága. Hogy mitől lett ez a jól szituált srác ilyen. Hogy mitől fél ennyire. Mitől van tele a feje ilyen égrepesztő baromságokkal. És mégis mitől hiszi, hogy ő csupán egy fel nem fedezett kincs. Aki 37 éve azon agyal, hogy miért nem ássa már ki senki. Végül egy rám tényleg nem jellemző, egybites konklúzióra jutottam:

azért nem találsz magadnak senkit, apukám, mert egy seggfej vagy. Nem szeretem ezt így kimondani, de néha muszáj.

Mondom: remélem, nem általános. De ilyen is van.

(Bár a cikk főszereplőjét senki sem ismeri, és a találkozónkról sem tud senki, bizonyos paramétereit még így is megváltoztattam. Ugyanis nem őt szerettem volna froclizni. Csak bemutattam egy jelenséget. A címkép illusztráció.)

SZMO