FONTOS
A Rovatból

Pál Marci: „Az anyák napja nálunk egy kardinális kérdés, hogy teljesen őszinte legyek”

Pál Marci és párja, Ádám örökbefogadási története sok színtéren kiverte a biztosítékot. Mára egy boldog, két gyermekes család, de ehhez sok kitartás és a Család az család mozgalom is kellett.

Megosztom
Link másolása

Pál Marciék küzdelmének hála mára jóval elfogadottabb a szivárvány családok léte Magyarországon. De vajon milyen verset és mesét kell olvasni egy itt cseperedő gyermeknek? Rutai Gábor interjúja.

- Marci, csak hogy egy kicsit képbe helyezzünk, a neved összefügg „A család az család” mozgalommal, illetve a Szivárványcsaládokért Alapítvánnyal.

- Igen a Szivárványcsaládokért Alapítványnak vagyok az egyik kurátora, de azt gondolom, hogy elsősorban egy örökbefogadó apa vagyok, amellett, hogy családjogi aktivista. De a civil életben nagyon unalmas munkám van, egy gyógyszercégnek dolgozom egyébként.

- Amiről Ádámmal ismerni lehet titeket, az az, hogy azonos nemű párként neveltek két örökbefogadott gyermeket. Azt gondolom, hogy nincs ma Magyarországon olyan állampolgár, aki a ti történeteket meghallva nem mondaná azt, hogy „hát ez meg hogy történhet meg?” Csak az egyik részük negatív előjellel mondja, a másik részük pedig (ahova én is tartozom), egyszerűen értetlenül figyeli, hogy micsoda kalamajkákon mentetek keresztül, hogy hozzátok kerülhessen ez a két gyerek.

- Az Andris esetében ez tankönyvszerűen történt, ott semmilyen fennakadás nem volt az örökbefogadásban. A két különbség a két örökbefogadás között az az, hogy az Andrist titkos örökbefogadással fogadtuk örökbe, és én egyéni örökbefogadóként tudtam örökbefogadni. Azért nem szeretem azt, hogy „egyedülállóként”, mert hogy mi soha nem voltunk egyedülállók.

- Csak jogi értelemben.

- Jogi értelemben ez egyéni örökbefogadás, tehát egy gyámja van a gyermeknek, hiszen azonos nemű párok ketten nem fogadhatnak örökbe, nem lehettünk mind a ketten hivatalosan a gyámjai. De amikor mi először bementünk a Tegyeszbe, a területi gyermekvédelmi szakszolgálatba, akkor már az első adandó alkalommal mondtam, hogy nekem van egy párom, hogy mi bejegyzett élettársak vagyunk, mi együtt akarjuk nevelni ezt a gyermeket, akit majd remélhetőleg örökbe tudunk fogadni. Nagyon nyílt kártyákkal játszottunk, és egyébként minket az egész folyamat alatt párként kezeltek, és párként ugyanúgy Ádám is ott volt a pszichológiai vizsgálatnál, a környezettanulmányon, a papírokban benne szerepelt Ádámnak a neve, tehát együtt ismerkedtünk az Andrissal.

- De jogilag ő kvázi outsiderként volt akkor ott.

- Jogilag ő mostohaszülőnek minősül egyébként, ha szigorúan a jogot nézünk, de különböző gyámmeghagyással, végrendelkezéssel stb-vel azért nagyjából be tudjuk biztosítani azt, hogy ő is jogilag teljes értékűként el tudja látni. Ez persze nem ideális, de nem hagyjuk, hogy a mindennapjaink arról szóljanak, hogy az Ádám nem egy teljes értékű gyámja az Andrisnak én pedig a Hannának nem vagyok az.

- Ha jól tudom, akkor az Andris örökbefogadása környékén tapasztaltak kapcsán kerültetek ti és a mozgalmatok előtérbe.

- 2015-ben indítottuk el az örökbefogadást, és három évre rá 2018-ban fogadtuk örökbe Andrist. Arról az örökbefogadásról tudni kell, hogy akkor is már úgy működött az örökbefogadói rendszer, hogy a házaspárokat előnyben részesítette a törvény.

Tehát ha volt egy örökbe adandó gyermek, azt minden esetben megmutatták egy házaspárnak, és a házaspár igent vagy nemet mondott, és az egyéni örökbefogadók kvázi az utolsók voltak a sorban, utána már csak a külföldi örökbefogadás következett,

vagyis amikor külföldiek fogadták és vitték el a gyereket külföldre.
Tehát így az egyéni örökbefogadóknak mindig nagyon nyitottnak kellett lennie a származás kitételekre, különböző betegségekre, idősebb gyermekre, stb. A házaspárok nagy része mindig fehér, újszülött, szőke, kislányt szeretne. Andris esetében mi úgy tudjuk, hogy majdnem tíz házaspár döntött úgy, hogy ő nem szeretné az Andrist örökbefogadni, és utána jöttünk mi. Ha mi nemet mondunk, akkor ő valószínűleg külföldre ment volna, vagy vagy maradt volna bent a rendszerben. Tehát így jöttünk mi 2018-ban.
Aztán két évig nem is nagyon volt semmi, és 2020 nyarán kaptunk egy fülest ismerősökön keresztül, hogy készül egyfajta kommunikáció a kormány oldaláról, ami a szivárványcsaládokat fogja kipécézni, és a szivárványcsaládokkal próbálnak meg ellenségképet összerakni. Akkor azon gondolkoztunk, hogy mi, mint a Dávid és Góliát, mit tudunk csinálni, hogy ne legyünk a békák a fazékban, akiket megfőznek elevenen, és hogy mi, mint család hogyan leszünk képesek azt megakadályozni, hogy ellenségekké váljunk a saját hazánkban.

- Szerintem 10 párból 9 ilyenkor úgy dönt, hogy „húzzunk el innen”. Hogy a fenébe maradtatok ti mégis itt és inkább gondoltátok azt, hogy ezt a Dávid-Góliát küzdelmet megnyitjátok?

- Én kicsit ilyen „párhuzamos valóságnak” érzem, ami ma Magyarországon történik, mert a mi buborékunkban nem tudok mondani egy alkalmat sem, hogy találkoztam volna ilyenfajta diszkriminációval a családunkkal kapcsolatban. Sőt, inkább pozitív diszkriminációval találkoztam, mondjuk a bölcsődei beíratásnál.

- Na jó, de ehhez azért az is kellett, hogy ti megnyomjátok a gombot. Mert hogyha azt mondom, hogy az ország egy része fel van háborodva, hogy azonos nemű párnak örökbe lehetett fogadni, azzal kapcsolatban azt érzékelem, hogy az ő arányuk jelentősen csökken.

- Erre konkrét számaim vannak egyébként, mert 2019-ben csinált a Medián és a Háttértársaság közösen egy LMBTQ-kutatást, és abban megkérdezték az embereket, hogy

szerintük azonos nemű szülők ugyanolyan jó szülők-e, mint a többi szülő. Ez a szám 2019-ben 24 % volt, és ez a szám 2023 novemberére felugrott 66 %-ra.

Tehát egy nagyon erőteljes átrendeződés volt az elmúlt években, ami a Család az család mozgalomnak volt köszönhető.
Akkor itt válaszolok is a kérdésedre, hogy mi mit keressünk itt: ezt keressük itt, ez itt nekünk egy missziónk lett. Nekünk azért itt van egy nagyon kényelmes, komfortos életünk, itt van a családunk, itt vannak a barátaink, itt van a kultúránk, nagyon elcsépelt, hogy a hazánk, de ez itt van, és mi nem akartunk elmenni külföldre, mi itt szerettünk volna élni. Szerettünk lejárni Balatonra hétvégén, szeretjük, hogy itt vannak a nagymamák, és mi azt gondoltuk, hogy veszteni valónk tulajdonképpen nincsen azzal, hogy mi megpróbálunk szembe menni ezzel a fajta támadással.

- Mondhatnám, hogy rendkívül naiv.

- Teljesen, abszolút. Ebben teljesen igazad van. Ez egy nagyon naiv megközelítés, de hogy ha nem próbáljuk meg, akkor nem is tudtuk volna meg, hogy mi történik. A legrosszabb szcenárió esetén összepakolunk és elmegyünk. Ez még mindig ott van, mint lehetőség, de én bele akarok nézni a gyerekeim szemébe is X évvel később, hogy mi mindent megpróbáltunk, hogy ti majd úgy nőhessetek fel, hogy ne legyetek ufók az osztályban, és ne úgy nézzenek rátok, mint valami különleges „egyedekre”.

- Óriási siker, hogy ekkora arányt sikerült fordítani, azok körében, akik pozitívan értékelik azt, hogy azonos nemű pároknál is pontosan ugyanolyan körülmények között fel tud nőni egy gyerek. 
De vannak gondolom kihívások is. Ha az ember elővesz bármilyen mesét, verset, Jancsi és Juliskától kezdve, a János Vitézig, akkor folyamatosan a heteronormatív felállással találkozik. Akkor a könyvből felnéz a gyerek, azt látja, hogy apa van és apu, és akkor nézi még egyszer a mesét, hogy biztos majd most jön az a rész.

- Amikor Andis hozzánk került, egy évvel később azon kaptam magam, hogy bármilyen mesekönyvet, amit olvasunk, abban mindenhol anya-apa és ez a világ van, ami teljesen rendben van, hiszen az életünk 99 százaléka ebben a heteronormatív világban van, ami oké, nincs is ezzel semmi baj, de vannak másféle családok, vannak szivárványcsaládok. Több mint 4100 gyerek nevelkedik ilyen szivárványcsaládokban Magyarországon, több mint 2000 ilyen család van, ami egy jelentős szám. Szekszárdon kb. ennyi gyerek van. És nem voltak olyan mesék, nem voltak olyan versek, amiben ezek a gyerekek, ezek a családok magukra ismerhettek volna.
 Mi kiadtuk az első olyan szivárványcsaládoknak szóló mesekönyvet, a Micsoda Család címmel, ami Lawrence Schimel írt. Ez két történeten keresztül mutatja be a szivárványcsaládok életét, de egyébként nem is a szivárványcsaládokról szól, hanem nagyon hétköznapi szituációba helyezett reggeli, meg esti történet.

- Eleve az örökbefogadott gyerekeknek az edukációja külön megtanulandó feladat, mert nem hallgathatjuk el, hogy mik az ő gyökerei, és ezt különböző életkorban különbözőképpen kell nekik kommunikálni. Csak ugye a ti esetetekben még van egy plusz extra történetet is. Ez mennyire okoz nektek napi fejtörést?

- Nem erről szólnak a mindennapjaink. Ez egy heteronormatív világ, a gyerekeink, hogyha elmennek a bölcsődébe, iskolába, ott mindenkinek anyukája, meg apukája van. De valakinek egy anyukája van csak, valakinek egy apukája. Az Andisnak van örökbe fogadott osztálytársa, a Hanna bölcsődéjében van egy másik szivárványcsalád. Azért már egy kicsit kezd színesebbé válni.

- Mikor jön az első kérdés? Melyik életkorban? Ezt az Andris alapján már tudjátok talán. Vagy nem is életkor, hanem valamilyen esemény? Ez hogy történik?

- Az anyák napja nálunk egy kardinális kérdés, hogy teljesen őszinte legyek. Az óvodai középső és nagycsoportjában ott már azért az Andris kérdezősködött a szülőanyukájáról, ami tök jó, mert hogy mi erről mindig is nagyon nyíltan próbáltunk beszélni. De nehéz.

- Nem azért, mert dühös ilyenkor a gyerek, aki nem tud valamit megélni ilyenkor?

- A szülőanyának, a vér szerinti szülőknek a kérdése örökbefogadottaknál, az mindig egy olyan topik, ami ott van a gyerek fejében, és ott is kell, hogy legyen. Én nem érzek az Andrison dühöt, én azt gondolom, hogy őt ez izgatja, hogy érdekli, hogy ő hogyan került ide, és hogy ki az ő szülőanyukája.

- Igen, csak egy hetero párnál egy anyák napja az örökbefogadás esetén is könnyen megugorható történet, sőt nagyon sokan csinálják azt, hogy az örökbefogadó anyukának adnak egy virágot, és egy másikat pedig elhelyeznek a igazi vér szerinti anyukának. De egy homoszexuális kapcsolatban ugye ez nehezebb.

- Igen, de abba is gondoljunk bele, hogy a mi gyerekeinknek soha nem volt anyaképük. Az „anya” szót, azt ő soha nem úgy értelmezte, mint ahogy te, vagy akár én is értelmezem. Neki mást jelent az anyának a szerepe, amit mi megpróbáljuk a lehető legjobban pótolni. A szeretetet, a törődést, azokat az érzéseket mi is meg tudjuk neki adni, mint amit egy anya meg tudna adni, és én azt gondolom, hogy ezek nem nemi szerepeknek a kérdése. 
Azért annak örülnék, ha az apák napját is legalább olyan vehemenciával ünnepelnék meg, mint az anyák napját, és most az Andris egy olyan suliba jár, ahol idén először hivatalosan is meg fogják ünnepelni az apák napját.

- Akkor lehet neki mondani, hogy „oké, az anyák napja az olyan, amilyen, de az apák napja neked dupla buli.”

- Igen, „neked dupla buli”.

- Amúgy ez nagyjából olyan, mint amikor karácsonyt ünnepelnek óvodában, iskolában, és közben meg elfeledkeznek az egyéb vallásokról.

- Ez most, hogy mondod, egy jó megközelítés. De nincs ezzel baj, én ezt túl píszíséget sem szeretem, ezeket senki nem akarja felülírni, nem akarjuk átírni.

Mi ebbe a mostaniba szeretnénk betagozódni, nem akarjuk, hogy ne legyen anyák napja, nem akarjuk az anyák szerepét fellazítani. Mi abszolút nem ebben hiszünk,

hanem mi azt gondoljuk, hogy mi mind a ketten apák vagyunk, és hogy mi mind a ketten férfiak vagyunk, és hogy mi nem tudunk anyák lenni, és nem is akarunk anyák lenni. De azt gondoljuk, hogy legalább annyira jó szülők tudunk lenni, mint hogyha egy anya meg egy apa van, és ugyanazt meg tudja kapni a mi kisfiúnk, hiszen ez nem feltétlenül nemi szerepektől függő, és ő egy ilyen családban nő fel, neki ez a normális, és attól mi még nem vagyunk se jobbak, se rosszabbak, mint bármelyik másik család, ahol egy anya meg egy apa van. Azt gondoljuk, hogy a gyerekeink ugyanazt tudják majd nagykorukban megélni, és ugyanúgy tudnak majd kapcsolódni a többségi társadalomhoz, mint bárki más. Ők sem lesznek se jobbak, se rosszabbak, és ezt nem csak én mondom egyébként, hanem a kutatások is ezt mondják, hogy a szivárványcsaládban felnövő gyerekek ugyanúgy teljesítenek egy nagyon hosszú spektrumon. Őszintén szólva egy kicsit jobban is, mert hogy a szivárványcsaládban felnövő gyerekek sokkal tervezettebb családban vannak. Nem pottyant csak oda, és ezért ezek a gyerekek egy icipicit jobban teljesítenek.

- Jelen pápánk pedig úgy tűnik, mint hogyha nyitna, és a görcsös, régi dogmákat elkezdené ő is feszegetni.

- Megáldhatják az egynemű párokat a katolikus papok, hogyha szeretnék.

- És gondolom, hogy Magyarországon is bármelyik megteszi.

- Szerintem a magyar katolikus egyháznál kiadhattak valamit, hogy ők ezt nem követik. Ez nem egy kötelező direktíva. Tehát ezt szerintem az adott államnak az egyháza eldönteti, hogy szeretnék követni vagy nem.

- Lássuk a jövőt. Mi az, amit lehet most még tenni? Lehet-e még valamit tenni? Mi lenne az, amivel ti elégedettek lennétek?

- Én azt gondolom, hogy még van lehetőség az érzékenyítésre, és én szeretném, hogyha az érzékenyítés szó az visszakapná azt a pozitív töltetét, aminek szerintem kéne lennie. A házassági egyenlőségnek a támogatása is nagyon magas számra rúgott. Ez 47 vagy 49 százalék a korábban említett kutatásban, ami azért egy nagyon érdekes szám, mert látjuk az elmúlt négy-öt évben, milyen kormányzati propaganda volt az LMBTQ közösségek ellen. Voltak olyan pontok ebben a kutatásban, ahol működött a propaganda, a család kérdésében viszont nem. Tehát a szivárványcsaládok kérdésében, a szülőségben, az egyelő házasságban.

- Az emberek hajlandók itt inkább a gyerek érdekeit szem előtt tartani? Tehát lehet, hogy azt mondják, hogy na jó, a melegek ne házasodjanak össze, de az a szegény árva gyerek, akkor már inkább kerüljön oda.

- Abszolút. Amivel leginkább tudtunk kapcsolódni a többségi társadalomhoz, az a szülőség volt, azok a gyerekek voltak. De hogy mi mikor dőlnénk hátra, és mikor mondanám azt, hogy na, akkor most itt elértük azt, amit el akartunk érni, az az, amikor mondjuk nem lenne szükség a Szivárványcsaládokért Alapítványra, amikor te nem hívsz meg engem azért beszélgetni, mert hogy szivárványcsalád vagyok, és nem kéne pride-ot szervezni, nem kéne Szivárványcsalád találkozókat szerveznünk, semmi egyebet, mert hogy unalmassá válunk.
Budapesten azért másképp működik, mint a vidéki Magyarországon, vagy inkább mondjuk így, hogy Budapesten kívül, de itt is vannak nekem nagyon jó tapasztalataim. Pár évvel ezelőtt történt Balatonon, mikor elért az Andris egy olyan kort, hogy mondtuk Ádámmal, akkor most elkezdhetünk vitorlázni. Kibéreltünk egy hajót, egy oktatóval együtt, és kimentünk a vízre első nap. A hajós oktató kérdezgetett minket, hogy te mit dolgozol, te hol laksz? Másikat is megkérdezte, hol laksz, és ugye ugyanott. És akkor láttad, hogy így szép lassan kezdi összerakni a fejében, hogy most akkor mi hogy vagyunk együtt. Mikor már kezdtünk kikötni, akkor mondtuk, hogy másnap jövünk a kisfiunkkal. Rám nézett, hogy mivel jöttök?! Andris, négy éves, és most ő is velünk lesz holnapi nap, egy nagyon tündéri kissrác, és minden oké lesz. Nem is mondott semmit ez az oktató. Másnap visszajöttünk, Andris is ott volt, én is ott voltam Ádámmal. Lenyomtuk az egész napot, az Andris kilóra megvette ezt a pasit, mikor Tihanyban kikötöttünk, hajós sapkát vett neki ez az ürge. Emlékszem, hogy az Andris lefeküdt aludni a hajóban délután, és

akkor ez a pasi azt mondta, hogy fú, srácok, én undorodtam tőle, amik ti vagytok, és tegnap nagyon be kellett rúgnom hozzá, hogy én ma itt tudjak lenni.

De én azt láttam, hogy ez a gyerek boldog, én azt láttam, hogy ti így működtök, és hogy ezt ő nem gondolta volna, hogy végig tudja csinálni, de hogy ő nagyon pozitívan csalódott ebben az egészben.

Szóval az a baj, hogy nem lehet mindenkivel elmenni vitorlázni Magyarországon, pedig tök jó lenne.

Még az ilyen legkeményebb, homofób embereket is, hogyha egy icipicit együtt lehetne tölteni időt, és tényleg emberként tekinteni egymásra, akkor látnák, hogy mi nagyon ugyanúgy működünk, nagyon ugyanazok a prioritásaink, mint bármelyik másik embernek.

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0.


Megosztom
Link másolása

Címlapról ajánljuk


FONTOS
A Rovatból
Christina Applegate elárulta, melyik tünetre nem figyelt, ami a szklerózis multiplexre utalt évekkel előtte
A központi idegrendszert érintő, egész életen át tartó betegség tünetei folyamatosan súlyosbodnak, már mozogni is nehezen tud.

Megosztom
Link másolása

Már írtunk arról, hogy Christina Applegate nyíltan beszélt a betegségéről, és arról, hogy az állapota súlyossága miatt kénytelen volt visszavonulni a színészettől.

A közelmúltban egy interjúban azt is elárulta,

háttérszín kiemelés

melyik apró jelet hagyta figyelmen kívül évekkel azelőtt, hogy hivatalosan is szklerózis multiplexet (MS) diagnosztizáltak volna nála.

Az 53 éves színésznő – akit annak idején az Egy rém rendes család című sorozatban ismertünk meg – 2021-ben állt nyilvánosság elé a betegséggel, a diagnózis után néhány hónappal.

A központi idegrendszert érintő, egész életen át tartó betegség tünetei miatt rendkívül nehéz volt számára a Halott vagy (Dead to Me) harmadik, egyben utolsó évadának forgatása.

Később azonban elárulta, hogy a betegséget már évekkel korábban is tünetek jelezték, csakhogy ő ezekre nem figyelt...

Egy korábbi interjúban, amely a Good Morning America című műsorban hangzott el, a színésznő az egyik barátjával, a szintén szklerózissal küzdő Jamie-Lynn Siglerrel beszélt az első jelekről. De más interjúkban is őszintén vallott a betegségéről.

"Szerintem valószínűleg már hat-hét éve megvolt [az MS]. Az első évad alatt [a Dead to Me-ben] észrevettem a forgatáson, hogy a lábam gyakran megbicsaklik. Azt gondoltam, biztosan csak fáradt vagyok, vagy kiszáradtam, vagy az időjárás az oka"

- mondta.

"Aztán hónapokig nem történt semmi, így nem foglalkoztam vele. De amikor durván lecsapott, muszáj volt odafigyelnem"

- tette hozzá a színésznő, majd könnyek között árulta el, hogy a forgatás végére már kerekesszékkel vitték a stúdióba.

"A tipikus tüneteim 2021 elején kezdődtek, akkor még csak bizsergést éreztem a lábujjamban"

– mesélte Christina Applegate.

"Mire nyáron elindult a forgatás, már annyira rossz állapotban voltam, hogy nem tudtam messzire sétálni – kerekesszékkel vittek a díszletbe."

Azt is elmondta, hogy bár elviselhetetlen fájdalmai vannak, mára hozzászokott.

2022-ben a Kelly Clarkson Show-ban is beszélt arról, hogy gyakran a színészi munkába menekült, hogy elterelje figyelmét a valós élet problémáiról.

"Valószínűleg egész életemben gyászoltam és traumákat éltem át, és a színészet volt az a hely, ahol nem kellett ezt éreznem" – mondta akkor, hozzátéve, hogy a múltbéli szakításokat, haláleseteket és a mellrákot is így próbálta feldolgozni.

Majd így folytatta: "A Dead to Me szépsége az volt, hogy lehetőséget adott erre – nem kellett állandóan viccesnek lennem, nem kellett tartanom magam. Összeomolhattam egy jelenetben. És az tényleg én voltam. A lelkem omlott össze – sajnos – az egész világ előtt, de egyfajta gyönyörű megtisztulás volt."


Megosztom
Link másolása

FONTOS
A Rovatból
SOKKOLÓ! Az is számít, mikor szültél – háromszorosára nőhet a rák esélye, ha rosszkor jön a baba!
A számok nem szépítenek. Az új kutatás alapján egyre világosabb, hogy a megelőzés nemcsak egyéni döntések kérdése, hanem hosszú távú társadalmi felelősség is.

Megosztom
Link másolása

Egy friss kutatás szerint drasztikusan megnőhet a mellrák kockázata azoknál a nőknél, akik életük során jelentős súlygyarapodást tapasztaltak, és első gyermeküket 30 éves koruk után szülték – vagy soha nem vállaltak gyermeket.

A számok nem szépítenek: ezek a nők közel háromszor nagyobb eséllyel betegedtek meg mellrákban, mint azok, akik fiatalabban szültek és közben megőrizték testsúlyukat.

A kutatást a Manchesteri Egyetem kutatói mutatták be a Spanyolországban, a Malagában megrendezett Európai Elhízástudományi Kongresszuson. Az elemzésükben 48 417 nő adatait vizsgálták, akiknek az átlagéletkora 57 év volt - írta a The Sun.

A résztvevők testtömegindexe (BMI) átlagosan 26 körül mozgott – ami már az elhízás előszobájának számít.

A tudósok három csoportra osztották a nőket:

* akik 30 éves koruk előtt szültek,

* akik 30 után,

* és akik soha nem vállaltak gyereket.

Azt is figyelték, mennyit híztak 20 éves koruk óta. Ezt önbevallás alapján mérték: a résztvevők visszaemlékeztek, mennyit nyomtak 20 évesen, majd összehasonlították az aktuális testsúlyukkal. A nőket ezután átlagosan 6,4 éven keresztül követték nyomon, ez idő alatt 1702-en lettek mellrákosok.

A számítások szerint azoknál a nőknél, akik felnőtt életük során több mint 30 százalékkal növelték a testsúlyukat, és közben csak 30 felett szültek vagy gyermektelenek maradtak, 2,73-szor nagyobb eséllyel diagnosztizáltak mellrákot.

Ezzel szemben azok, akik 30 éves koruk előtt szültek és testsúlyuk csak 5 százalék alatt változott, sokkal kisebb kockázatnak voltak kitéve.

A kutatás vezetője, Lee Malcomson szerint a két tényező – az elhízás és a késői gyermekvállalás – egymást erősítve növeli a veszélyt:

„Több információra lenne szükség arról, hogyan befolyásolja az anyaság időzítése és a testsúlyváltozás a mellrák kockázatát, mert így sokkal pontosabban lehetne azonosítani, kik tartoznak a veszélyeztetett csoportba, és célzott tanácsokat lehetne adni számukra az életmódbeli változtatásokhoz” – magyarázta.

A korábbi tanulmányok már korábban is jelezték, hogy a fiatalkorban történő szülés csökkentheti a menopauza utáni mellrák esélyét. A súlygyarapodás viszont régóta ismert kockázati tényező.

Az újdonság ebben a kutatásban az, hogy elsőként mutat rá arra, miként hat egymásra ez a két faktor, és hogy a korai szülés védőhatása nem tudja ellensúlyozni a későbbi elhízás káros következményeit.

Malcomson hozzátette:

„Elengedhetetlen, hogy a háziorvosok is tisztában legyenek azzal, hogy a jelentős súlygyarapodás és a késői gyermekvállalás – vagy a gyermektelenség – kombinációja jelentősen növeli a nők mellrákkockázatát.”

Az új kutatás alapján egyre világosabb, hogy a megelőzés nemcsak egyéni döntések kérdése, hanem hosszú távú társadalmi felelősség is.


Megosztom
Link másolása


FONTOS
Az oklahomai tinédzsert áramütés érte a nyakláncán lógó fémkereszt miatt – sikoltására ébredt az anyja
Horrorisztikus történetről számolt be egy 38 éves nő. 16 éves fiát érte baleset. „Az egész házban égett haj, égett bőr és elektromos égés szaga terjengett.”

Megosztom
Link másolása

Borzalmas esetről számolt be egy 38 éves oklahomai nő, Danielle Davis.

Április 30-án éjszaka sikoltásra ébredt - a hang a 16 éves fia, Rayce Ogdahl szobájából jött.

A hatgyermekes nő azonnal fia segítségére sietett. "Azt hittük, talán csak videojátékkal játszik, és dühös lett" – mesélte egy külföldi bulvárlapnak. "Aztán hallottam, ahogy kiabál: ‘Anya!’, és ott állt a folyosón. Azt mondta: ‘Áramütést kaptam. A nyakláncom miatt történt."

A fiú nyakán súlyos égésnyomok voltak. "És a szag... borzalmas volt. Az egész házban égett haj, égett bőr és elektromos égés szaga terjengett, Azonnal hívtuk a 911-et és mentőt kértünk."div>

Danielle Davis szerint fia az ágyban feküdt, amikor a szokatlan baleset történt.

"Azt mondta, kihajolt az ágyból, és ekkor a nyakláncán lógó kereszt hozzáért a hosszabbító csatlakozójának kilátszó fémrészéhez. Végig eszméleténél volt, tudta, hogy áramütés érte. Mivel minden fémből volt, egy zárt áramkör alakult ki a nyaka körül. Amikor megpróbálta letépni magáról a láncot, égési sérülések keletkeztek, égési sérüléseket szenvedett a kezén is."

Az egész másodpercek alatt történt, és a fiú azt hitte, itt a vég, most meghal.

A tinédzsert azonnal a helyi kórház égési osztályára szállították, és a Másod-, harmad- és negyedfokú égési sérülések miatt az intenzív osztályon kezelték.

Az orvosok szerint a fiú olyan erősségű áramütést szenvedett el, amibe bele is halhatott volna.

A baleset nyomai látszanak a nyakán, a People fotóit erre a linkre kattintva láthatod.

A család elmondása szerint okult a történtekből. Most mindenkit arra figyelmeztetnek, mennyire veszélyes lehet, ha hosszabbító vagy töltőkábel van az ágy közelében. És úgy vélik, semmi, egy telefonos üzenet vagy értesítés sem lehet olyan fontos, hogy amiatt az ágyon legyen a telefon.


Megosztom
Link másolása


FONTOS
A Rovatból
Rózsaszín füsttel tiltakoztak nők a Vatikánnál, amiért csak férfiak döntenek a katolikus egyházról és a pápáról
A hívek fele nő, ennek ellenére a nőket kizárják a döntéshozatalból, és semmilyen tisztséget nem tölthetnek be a Vatikánban, még pappá sem szentelhetik őket.

Megosztom
Link másolása

2025. május 7-én, a 267. pápa megválasztására összehívott konklávé első napján, női aktivisták csoportja rózsaszín füsttel tiltakozott a Vatikánban a nők kizárása ellen a katolikus egyház vezetéséből.

A demonstrációt a Women's Ordination Worldwide (WOW) és a Women's Ordination Conference (WOC) szervezte,

hogy felhívják a figyelmet arra, hogy a pápaválasztás során kizárólag férfi bíborosok döntenek a katolikus egyház jövőjéről, holott a hívek fele nő.

A tiltakozók a Sixtusi kápolna, vagy ahogyan újabban írják a nevét, a Sixtus-kápolna fekete és fehér füstjeit idézve

rózsaszín füstöt eregettek, ezzel szimbolizálva a nők egyházon belüli egyenlőség iránti igényét. A demonstrációkon énekekeltek, imádkoztak vagy jelszavakat kiabáltak. Arra figyelmeztettek, hogy a nőknek is joguk lenne részt venni az egyházi döntéshozatalban és az egyházi rendekben.

A szervezők közleményükben "segélykiáltásnak" nevezték az akciót, amelyet a bíborosok nem hagyhatnak figyelmen kívül.

A Women's Ordination Conference (WOC) 1975-ben alakult az Egyesült Államokban, célja a nők pappá szentelésének előmozdítása a katolikus egyházban. A szervezet azóta számos demonstrációt szervezett, többek között 2013-ban is rózsaszín füsttel tiltakozott a pápaválasztás idején. A mozgalom tagjai szerint a nők kizárása az egyházi rendekből nemcsak igazságtalan, hanem ellentétes az evangéliumi értékekkel is.

A csoport egyébként 2013-ban, Ferenc pápa megválasztása előtt is rózsaszínű füsttel tiltakozott.

A tiltakozásról itt láthatsz beszámolót:


Megosztom
Link másolása