Apám mindig vicces ember volt. Viccesen mesélt a gyerekkoráról is. Ezt a sztoriját is mindig úgy mesélte, hogy hangosan röhögtünk rajta. Életrevaló, rosszcsont kisgyerek volt, Zalában nőtt fel egy pici faluban, ahol az udvaron volt egy esővizes dézsa, ahogy az minden valamirevaló falusi háznál szokott lenni. Apám pici volt, a dézsa nagy. Belenézett az esővizes dézsába, talán meg akarta nézni, milyen mélyen van a feneke. Az esővizes dézsa visszanézett rá, és talán azt gondolta, gyere. 

Apám belezuhant fejjel előre, a lábai kifelé kalimpáltak, a nagyanyám épp kinézett az udvarra a konyhából, és amikor meglátta gyermeke kalimpáló lábait, eszeveszett ijedtséggel rikoltozni kezdett, és elfutott a másik irányba, hogy segítséget hívjon.

„Segítség” - rikoltotta állítólag, apám ezt a vastag vízréteg alatt is hallotta - „Megfullad a gyerek!” Apám mindeközben úgy döntött, kiissza a dézsa tartalmát, mert akkor egyszer csak biztosan elfogy, és ő kiszállhat.

A legtöbben valamiféle ilyesminek, szerencsének - vagy hívjuk bárminek - köszönhetjük, hogy életben maradtunk. Hogy miért nem fúrta át a belemet egy évesen az a két centis szög, amit ügyesen kiszedtem a kiságyam melletti falvédő lécéből, most nem lényeges. Apám - ugyanaz, akinek az anyja észrevette, hogy kalimpálnak kifelé a lábai, bár segíteni már nem rohant oda - akkor észrevette, hogy hiányzik egy szög a falvédőből, elvittek anyámmal az orvoshoz, majd a kérdésre, hogy mi a panasz, szokásos humorával azt felelte, hogy hiányzik egy szög a falból. De nem ezen, és nem az orvosokon múlt, hogy a szög és pelenkás énem is simán és épségben megúsztuk az ügyet (apám biztosra ment: felszedte a padlószőnyeget a szobámban, tényleg nem volt meg a szeg, illetve ott volt, ahol a röntgen mutatta, a mit sem sejtő gyerekben). 

Egy csomó baleset azért történik, hogy tanuljunk belőle, később ezért nem lesz nagyobb. Egy csomó baleset meg ki tudja, miért történik, de megtörténik, és később ezekről sztorizunk a gyerekeinknek és az unokáinknak. A lányom egyszer egy játszótéren, egy mászóka sötét belsejében verte be a fejét. Nem láttunk be oda, fából volt a játék, szétnyílt a bőr a koponyáján. Csak szerencséje volt.

Annak a kétéves kisfiúnak, aki pár napja meghalt, nem volt szerencséje, hogy pontosan mi történt vele, még nem tudni. De attól még az evidens: szülőként (nevelőszülőként) akkor is ott kell lenni. Minden tragédiának megvannak a körülményei, a gondatlanság, az elhanyagolás azonban nem kimagyarázható. Mi is írtunk annak idején az egyik legmegrázóbb, a szándékos elhanyagolást és bántalmazást a legmélyebb szinten bemutató dokumentumfilm-sorozatról, amely egy halálig kínzott kisfiúról szólt. Ha beírjuk a kulcsszavakat a keresőbe, könnyen rájöhetünk, hogy nem kell Amerikáig elmennünk ahhoz, hogy számos hasonló esetet találjunk itthon is.

Elhanyagolt, nem etetett-itatott, fatális baleseteket szenvedő gyerekek, akik belehaltak a gyerekkorba, és abba, hogy azokban a pillanatokban egyedül voltak gyerekek. 

 

És ha figyel, feltehetően nem nyeled mellé a csirkecsontot, vagy nem is kerül a szádba, remélhetőleg nem borulsz bele egy medencébe fejjel lefelé, vagy ha igen, időben kihúznak.

Nem megyek bele a szakmai részébe, mert nem tisztem, de egyszer azt olvastam, kábé 11 éves kor körül már egy ideig magára hagyható egy gyerek. Mondjuk lemehetsz a boltba. Ha visszamész, nagy eséllyel még mindig ott ül a tévé előtt, maximum egy újabb csomag chips van a kezében. De egy kettő, három, négy, akár öt éves kisgyerek magára hagyva, elhanyagolva még önveszélyes. Addig az a dolgunk, hogy megmentsük az életét, - illetve hogy mentsük a lakást, bár annak mindegy -  ironikusan: hogy folyamatosan megmentsük a gyereket a nem szándékos öngyilkosságtól. Ez a minimum. Hogy a gyerek fizikailag biztonságban legyen. Ez a mi felelősségünk. Baromi nehéz, sokszor szinte megvalósíthatatlan, de nyilván hálás felelősség. 

A gyermekjogok egyik alapvetése: az élethez és az életben maradáshoz, illetve a fejlődéshez való jog.

Az elhanyagolásnak és a gondatlanságnak számtalan változata létezik, olyan színes a paletta, ahány eset eddig megtörtént a világban. A tragédiák változatosak és önismétlőek egyaránt. A kis faházat magukra gyújtó gyerekek édesanyja joggal kérdezheti, hol a határ az ő felelőtlensége és a sorsszerű tragédia között. Hol van az az elmosódó vonal, ami erről az oldalról közelebbinek, arról messzebbnek látszik? Van ilyen vonal? Vagy vannak egyértelmű tragédiák és egyértelműen felnőtt, azaz felelősséget vállaló gondozó emberek rossz döntései között? 

A szándékos oda nem figyelés, elhanyagolás és a szándékos bántalmazás esetében. Olyankor nincs mentség. Aki gyereket vállal, akár biológiai, akár örökbefogadó, akár nevelőszülőként, hatalmas súlyt vesz a vállára. Onnantól fel kell nőni. Egész anyai életemben szorongó anya voltam, vállalom, bár fejlődőképes vagyok: már kiengedem az udvarra a gyerekem úgy, hogy csak néha nézek rá, már van annyi idős, hogy nem eszik meg egy csigát. Nyilván nem vagyok mintaszülő, mert senki sem az, néha úgy érzem, még annyira sem, sokszor vagyok fáradt, kiabálok, ha nem áll meg az utca végén rendesen a rollerrel. Én máshogy fogom rosszul kezelni, mint ahogy engem kezeltek rosszul, mert ezt senki nem úszhatja meg, ugyanis mindenkinek emberből vannak a szülei. Egyet remélek, hogy nem annyira. De igyekszem figyelni. És remélem, mindig akkor nézek oda, amikor kell.

És ezt az egyet tudjuk tenni. És még akkor is megtörténhet a baj. Úgy látom, legtöbb szülő próbál a maga módján jó szülő lenni, legalábbis próbálkozik. Nem haragszom a nagyanyámra, az anyámra, az apámra, annyit tettek, amit tenni tudtak. A mi generációnknak több segítsége van: könyvek, szakemberek biztatnak önreflexióra. Rengeteg lehetőségünk van így az önmarcangolásra, de a fejlődésre is. Az érzelmi szükségletek ugyanakkor már egy másik cikk témája.

Aki gyereket vállal, egy életre vállalja, hogy figyel. A gyermek minden életkorában a szülőnek minden érzékszervét hegyeznie érdemes(szem, fül, szaglás (!), szív), de az első években mégis a szem a leghasznosabb. Amúgy nem nehéz: csak használni kell, és figyelni. Aztán amikor kell, ugrani. A gyerekért, vagy a telefonért, és hívni a mentőt. És ehhez fel kell nőni. Még most sem késő megtanulni, ha már van gyereked. És a következő pillanatban sem késő jobban csinálni.

Apám anno humorral fedte el a felismerését, hogy egy kritikus pillanatban elhanyagolták. A baleset után rengeteg víz jött ki belőle. Lehet, hogy ezért nem szerette felnőttként a vizet, sosem ivott eleget. Mert ötévesen megivott egy életre valót. A halál rejtélyes dolog, a gyerekhalál értelmetlenül rejtélyes. A szög ott figyel valahol anyám szekrényében, az meg egy másik rejtély kulcsa, az életé.